– Ez egy nagy nulla! Csináld újra! Reggelre az asztalomon legyen! – üvöltötte a főnökasszony, miközben egy papírokkal teli mappát ejtett Nóra orra elé.
– Úgy lesz, Edit. Megcsinálom – hadarta a fiatal nő, majd zavarában lesütötte a szemeit.
– Jobb lesz, ha összekapod magad. Tele van a fiókom önéletrajzokkal. Bármikor találok másik embert a helyedre – fenyegetőzött élet és halál úrnője.
Nóra csak akkor mert újra felnézni, amikor a főnökasszony továbbállt. A kolléganők a jelenet láttán összesúgtak a háta mögött. Elindult a szokásos pletykázás és a kárörvendő nevetgélés.
– Ildikó! Kérhetek tőled egy kis segítséget? – fordult oda bátortalanul a szomszédos asztalnál ülő munkatársához. – Át tudnád nekem küldeni a… – Ildikó azonban belefojtotta a szót.
– Még mit nem! Jó nagy szarban vagy, aranyoskám. Engem hagyjál ki belőle – azzal Ildikó felpattant, és elment kávézgatni a bérszámfejtő barátnőkkel.
Fél négyet mutatott a falióra az irodában. Nóra igyekezett minél többet megcsinálni a rászabott feladatokból, de négyre időpontja volt az orvosához. Úgy döntött, a többit inkább otthon fejezi be. Összepakolta a cuccait, kikapcsolta a számítógépét, és a súlyos mappával a hóna alatt lelépett az irodából.
A délutáni dugó kellős közepébe csöppent, folyton a karóráját nézte. Nem akart elkésni az orvostól, és kisfiát sem szerette volna megváratni. Zalán kézművesszakköre ötkor ér véget, addig mindenképpen le kell rendeznie az orvost, hogy odaérhessen az iskolába.
– Fáradjon be, hölgyem! Deréktól felfelé vetkőzzön le, kérem! – fogadta az ősz hajú orvos.
A törékeny fizikumú nő sietve levette felső ruháit, megigazította a melltartóját, és felült a vizsgálóágyra. A doktor úr fonendoszkópot akasztott a fülére, és meghallgatta a nő tüdejét. Nóra összerezzent, ahogy a hideg fémkorong előbb a mellkasához, majd a hátához nyomódott. Nagyokat sóhajtott az orvosa utasítására. Ezután vérnyomásmérés következett.
– Kicsit magas – állapította meg a doktor úr. – Mondja csak, kedves Nóra! Hogy érzi magát? Enyhültek a panaszai az utolsó találkozásunk óta? – érdeklődött, miközben leült az íróasztalához, hogy elmélyedjen a nő leleteiben.
– Nem mondanám. Továbbra is rosszul alszom, gyengének érzem magam. A múlt héten kétszer is elájultam a munkahelyemen – sorolta Nóra gépiesen, amíg felöltözött. Az idős doki megigazította az orrán a szemüveget, és forgószékestől a nő felé fordult.
– Nézze, Nóra! A múltkori tüdőgyulladását sem heverte ki teljesen. Ha továbbra is ilyen feszült életmódot fog folytatni, annak súlyos következményei lesznek az egészségére nézve. A leletei egyre rosszabbak, ön túl fiatal még ahhoz, hogy így legyengüljön a szervezete. Változtasson az életén, keressen másik munkahelyet, gondoljon a fiára! – összegezte intelmeit.
– Köszönöm, doktor úr! – búcsúzott el a nő.
Odakint eleredt az eső. Nóra beült a piros, ütött-kopott kisautójába, elfordította a gyújtáskulcsot, köhécselve indult a motor, de nyomban le is állította. Kitört belőle a zokogás, a kormányra borulva sírt. Végtelenül kilátástalannak érezte a helyzetét. Gyűlölte a félresiklott életét, ami felett egyre kevésbé volt hatalma. Pár perc múlva összeszedte magát, letörölgette könnyeit, és elindult Zalánért az iskolába.
– Megint késtél! – tett szemrehányást édesanyjának a kisfiú, majd mérgesen becsapta maga után a kocsiajtót.
– Bocsáss meg, kincsem! Nagy volt a forgalom, hidd el, siettem, ahogy csak tudtam – mentegetőzött. – Hogy ment a szakkör? – kérdezte kíváncsian, mialatt a visszapillantó tükörben figyelte Zalánt.
– Nem volt nagy szám – felelte unottan a kisfiú.
Egészen besötétedett, mire hazaértek. Zalán hozzáfogott leckét írni, Nóra pedig vacsorát készített. A béke és a szeretet harmóniája lengte be apró lakásukat. A fiatal nő ebből táplálkozott, ebből töltekezett fel, hogy helyt tudjon állni a mindennapok küzdelmeiben. A kis kétszemélyes családja jelentette számára a menedéket, ahova nem tolakodhatott be sem a zsarnokoskodó főnökasszony, sem a munkahely fojtogató légköre. Anyatigrisként védte ennek a világnak a határait a külső támadásoktól. Az otthon falai között nem érezte gyengének magát.
Jókedvűen megvacsoráztak, nevettek a kollégákon, a tanárokon, az osztálytársakon. Tervezgették a hétvégét, várták a jó időt, hogy végre felmehessenek a hegyekbe túrázni. A vacsora után a fürdés, a fogmosás és a lefekvés következett. Nóra gondosan betakarta Zalánt a puha és meleg takaróval, hogy még csak véletlenül se bukkanhassanak ki alóla a pici lábujjak.
– Anya! Ideülsz mellém? – kérlelte Zalán. Édesanyja odabújt hozzá. – Utálom a sulit, nem érzem jól magam ott. Olyan hülye mindenki, nincs egy igazi barátom sem. Át akarok menni egy másik iskolába – fakadt ki szomorúan.
– Legyél még egy kicsit türelmes, szívem! – nyugtatta Nóra a fiát.
– Azt mondtad, hogy ha otthagyod a munkahelyedet, akkor elköltözünk a mamáékhoz, és náluk járhatok majd suliba – emlékeztette édesanyját.
– Így is lesz. Megígértem neked, és be is fogom tartani. De még néhány hónapig muszáj ezen a helyen dolgoznom. Tudod, mielőtt apa megbetegedett, hitelt vettünk fel a banktól, hogy elkezdhessük építeni azt a szép házat. Apa gyógykezelése is sokba került. Miután apa elment, mindenünk odalett. Nekem pedig vissza kell fizetnem a tartozást a banknak. Itt jól keresek, és már nincs sok hátra a kölcsönből. Hamarosan új életet kezdhetünk – simogatta meg derűsen a kócos fejecskét.
– Ugye te nem fogsz meghalni, úgy, mint apa? – súgta a kérdést könnyes szemmel édesanyja fülébe a kisfiú.
– Soha nem hagylak el, életem! – válaszolta elcsukló hangon Nóra. Magához szorította Zalánt, és hatalmas puszit nyomott a homlokára. – Szép álmokat! – köszönt el az ajtóból visszafordulva.
Nóra számára most kezdődött csak az éjszakai műszak. Reggelre el kellett készülnie azzal a rengeteg munkával, amit hazahozott. Erős kávét főzött, azután bekapcsolta a laptopot, a képernyő pedig kékes fénybe borította a hálószobát. Teltek az órák, szaporodtak a színes diagramok, a kusza grafikonok, és végtelen számsorok foglalták el helyüket a táblázatok celláiban.
A hold sugarai beragyogták az éjszakát, hajnali kettő is elmúlt, amikor Nóra lecsukta a laptopot. Hullafáradtan dőlt el a franciaágyon, átnyúlt a másik oldalra, de már rég nem élt az, aki megszoríthatta volna a kezét. Tekintete az éjjeliszekrényen álló bekeretezett képre vetődött. Idilli családi pillanatot ábrázolt, amely örökre eltűnt az árnyak birodalmában.
– Értetek végigcsinálom – fogadkozott a képnek, majd álomba sírta magát.