Az ismeretlen

Fodor Gyöngyi – Az ismeretlen

Semmit sem tudtak róla, még a nevét sem. “Beteg vagyok, beteg vagyok!” kántálta a férfi, aki bizonytalan léptekkel haladt. Nem volt egy segítségkérés, csak amikor emberek közeledtek feléje, felemelte a hangját. Jobbra-balra botorkált a macskaköves útcán, melynek egyik oldalán üzletek sorakoztak, másik oldalán pedig a San Michel Arcangelo templom magasodott. Amikor találkozott néhány járókelővel, jobb kezét kinyújtotta előre, úgy ment feléjük.
– Beteg vagyok, beteg vagyok – mondta.
Volt, aki irányt változtatott, hogy elkerülje a vele való találkozást, mások kíváncsian néztek rá, majd lehajtották a fejüket. Megint mások a zsebükben kotorásztak, hogy dobjanak neki néhány aprópénzt. Ezzel a gesztussal szemben az idegen arca elsötétült, és visszahúzta a kezét, sértőnek érezte, hiszen ő nem kéreget, s vele együtt a jótevők is csodálkoztak, hitetelenkedtek, hogy ugyan miért nem fogadja el. Hiszen csak rá kellett nézni, rászorul az adományra.

Véletlenül találkoztam vele alkonyatkor, a napnak abban a varázslatos pillanatában, amikor a nap lenyugvóban még utoljára megvilágítja a várost. A férfi meglátott, és felém indult.
– Beteg vagyok beteg vagyok!
Én megálltam, ő is megállt. Tekintetünk találkozott. Felém nyújtotta kezét, amit én megfogtam.
– Mi fáj? – kérdeztem tőle.
– Beteg vagyok – felelte szánalmasan.
– Mitől vagy beteg, hol fáj? – fogalmaztam át a kérdést, mire ő megérintette a mellkasát és a fejét, majd azt mondta:
– Melankólia.
– Egyáltalán tudod, hogy mi az a melankólia? – tettem fel az újabb kérdést, s észrevettem, hogy érdeklődően tekint rám.
Egy eléggé elkopott kabát volt rajta, melynek zsebéből kikotorázott egy gyűrött fedelű, szétszórt lapokkal ellátott jegyzetfüzetet, amit egy zöld gumiszalaggal fogott össze. Óvatosan, koszos kezével és koszos körmökkel nyitotta ki, és az összevisszaságban egyik ujját a lap közepére tette, majd olvasni kezdett.
– A melankólia egy nosztalgikus érzés, amely az elveszett szépség emlékeihez vagy észleléséhez kapcsolódik. – Megállt, és felemelte a tekintetét.
– Elnézésedet kérem, de milyen emlékeid vannak a szépségről, amit elveszítettél?
Elmosolyodott a fogatlan szájával, és váratlanul megölelt, erőteljesen magához húzott.
– Elvesztettem a hitemet – súgta, majd hirtelen hangosan felkiáltott, amitől megijedtem. – Beteg vagyok, beteg vagyok.
És mintha soha nem is találkoztunk volna, otthagyott, továbbment, és tovább kántált, mint egy bűnbánó, aki feloldozást keres, amit nem talál.
Egyesek szerint valaha pap volt a San Michel Arcangelo templomban, de a nézetei miatt kiközösíttették, s ezért is bolyong itt a környéken. Mások szerint egy kóbor lélek, aki testetöltve itt ragadt a Földön, hogy vezekeljen, de valójában senki sem tudott róla semmit. Még a nevét sem ismerték.