Az eső elárul

Mindig olyan magától értetődő természetességgel rakta el az esőkabátot, hogy nem is emlékezett rá. Amikor eleredt az eső – márpedig mindennap legalább kétszer esett – csak benyúlt a táskájába és ott volt. Meglepődött, mi több, meg is ijedt volna, ha nincs nála. Pedig nem volt valami kis darab, a vastagsága miatt 20×30 cm-nél kisebbre nem igen lehetett összehajtogatni. De hát ugye a rutin, az rutin.
Esőkabát mindig, mindennap kell. Nem számít, hogy az ember munkába megy, vásárolni, vagy csak épp átugrik a szomszédba, az sem, hogy reggel van, délután, vagy este. Mindig automatikusan eltette… csak úgy, mint mindenki más.
Ezért is szúrta ki aznap délután elsőre a férfit.
Ahogy az első cseppek elérték az aszfaltot, a bámészkodók mindegyike megmozdult, hogy felvegye az esőköpenyét. Na jó, a vallírok nem, ők csupán szétnyitották az arcukat védő bőrhártyát, és az idősebbek szorosabbra gombolták felső ruhájuk gallérját, de ez is megszokott volt.
Ő maga is felkapta a sajátját, sőt, a helyszínelő csoport egyik tagja előkereste az áldozatét és letakarta vele a mozdulatlan testet.
Csak az az egy férfi…! Csak ő fordította arcát az eső felé… hogy aztán torz fintorok kíséretében, kissé rémülten rázza a fejét.
A nyomozó kíváncsian várt, de az esőkabát csak nem került elő. És amikor az egyre nagyobb cseppekben hulló eső a kalap és a szövetkabát ellenére elérte az idegent, aki döbbenten keresett menedéket egy kirakat eresze alatt, már tudta, hogy ez az ismeretlen az ő embere. Tudta anélkül, hogy tudatosan végig gondolta volna. Az egész tökéletesen logikusan összepasszolt.
Amikor odalépett hozzá csupán annyit kérdezett:
– Hogyan jutott be? – és – Miért tette?
A másik gyűlölettel és elismeréssel vegyes, meglepett tekintete felért egy beismeréssel. Látszott rajta, nemhogy ilyen gyorsan, de még sohasem kapták el. A következő pillanatban – feledve a fájdalmat, amely a védett helyre űzte – mozgásba lendült, de a nyomozó elkapta a karját.
– Nincs esőkabátja – mondta szinte kedvesen, – és ez felettébb érdekes…
Az idegen megpróbálta kiszabadítani magát, de a közben a rendőr háta mögött megjelenő kopódroidokat látva letett ebbéli szándékáról. Inkább visszavágott:
– És ami a legérdekesebb, hogy ettől már gyanús vagyok…
– Pedig egyszerű – felelt a nyomozó, még mindig somolyogva, – nálunk mindenkinek van esőkabátja. Még a hozzánk érkezők is kapnak egyet, amint túl esnek a formaságokon.
– Az őslakóknak nincs.
– Mert nincs rá szükségük. Van saját, természetes védelmük.
– És mi a helyzet a gyerekekkel? Meg a szórakozottakkal…?
A rend őre kezdte élvezni a beszélgetést. Gyerekek! Erről eszébe jutott a saját kamaszkora. Szinte az összes, a Vallírián született ember szert tett néhány kisebb-nagyobb sav okozta égési sérülésre tinédzserként a túlzásba vitt dac és a felnőttként hülyeségnek tűnő bátorságpróbák miatt. De mindig tudták, hol a határ; senki nem égett csontig. De ezt nem köti egy idegen orrára.
Inkább végig mérte őt, alaposan, tetőtől talpig:
– Látom, hord cipőt… – jegyezte meg.
A férfi értetlenül felelte:
– Persze…
– És – emelte fel tekintetét a nyomozó, – elszokta felejteni felvenni? – Majd a még nagyobb döbbenetet látva folytatta: – Ugye nem? Na látja. Ugyanez van nálunk az esőkabáttal. Életünk része, mint másutt a cipő.
Tartott egy kis szünetet, hátha a másik elgondolkodik a dolgon, és láthatólag pörögtek is odabenn a fogaskerekek, de persze, helyes megoldásra nem juthatott. Segített hát neki:
– Magának nincs esőkabátja, tehát kikerülte a hivatalos csatornákat. Hogy hogyan, erről majd kifaggatják a bevándorlásiak, engem a miért érdekel. Egy dolog azonban már most is nyilvánvaló: maga rosszban sántikál. Ami pedig a többit illeti…
– Arról is itt fog kikérdezni – szólt közbe az idegen, – egy HP bolt kirakatában?
– Természetesen nem. Beviszem a kapitányságra.
– De… nincs esőkabátom… – jegyezte meg a férfi. Kicsit talán el is mosolyodott. – Esetleg kaphatnék egyet…?
Ezen a nyomozó eltöprengett. Ez olyan probléma volt, amire még senki sem gondolt. Még soha, senki nem került ilyen helyzetbe. Mielőtt azonban végig gondolhatta volna a lehetséges megoldásokat, az idegen előjött egy ötlettel:
– Talán – biccentett egy kurta mozdulattal a letakart test felé, – az övét…
Amit és ahogy mondta egyszerre tűnt kijelentésnek, kérésnek, és furcsa mód, egy fajta parancsnak. A rendőr ezen épp úgy meghökkent, mint magán az ötleten:
– Az áldozatét…?
– Persze – rándította meg a vállát a másik, – neki már úgyse kell.
A nyomozó csupán pár másodpercig gondolkodott, aztán lélekben ő is vállat vonva, beleszólt a fülesébe:
– Doktor, végzett már?
– Igen – jött azonnal a válasz az áldozat mellől, – megnéztem mindent, amit itt, a helyszínen lehet. Egyetlen, közelről kibocsátott energiatöltet végzett vele. Bár, ha jól sejtem, nem azonnal. Pontosabbat csak a boncolás után mondhatok.
– Remek, köszönöm. Zsákolják be, a köpenyét pedig hozzák ide hozzám.
– Uram…? – Paradox módon szinte hallani lehetett a légzésszünetet. – Hogyan…? A köpenye nélkül rakják be…?
– Számítanak azok a sebek – fordult a férfi az orvos felé, aki épp felemelkedett, – amiket az eső ejt rajta?
– Nem… – nézett rá a válla felett a másik, – de…
– Hallotta, mit mondtam. – mondta a rendőr, miközben bólintott is hozzá. – Teljesítse. Van itt valaki, akinek szüksége van arra a köpenyre.