Karácsonyi csodavárás

KARÁCSONYI CSODAVÁRÁS

A családi házunk úgy van építve, hogy egy része galériás. Föntről, – a mi hálószobánkból -, szükség esetén – le tudtunk tekinteni az „aprótalpúakra”.
Ez az építési mód nagyon gyakorlatiasnak, és hasznosnak bizonyult: külön voltunk, mégis együtt. Lentről csigalépcső vezetett fel, alul kis rácsos ajtó, hogy ne másszanak fel a picinyeink.
A gyerekszoba padozata, és a galéria teteje között öt és fél méteres magasság húzódott, ide, a csigalépcső mellé helyeztük el mindig a karácsonyfát, 5-6 métereseket. Az akkori 20 ft/m ár mellett ez nem volt gond.
Már a Szenteste reggelén nekiálltunk a díszítésnek, hiszen az, majd egy teljes napot vett igénybe. A két fiúnk addig az oviban, vagy a bölcsiben volt. Lányunk, a kisiskolás segített nekünk. Ő ugyan már tudta a „nagy igazságot”, de meghagyta öccseit hitükben…
Ahogy nejem a két picivel reggel útra kelt az ovi/bölcső felé, már szaladtam is át a szomszédomhoz: ketten betettük a duplaszárnyas ablakon, az előre előkészített hatalmas fát, mely addig a ház háta mögött volt elfektetve. Egyenesbe állítottuk, és kikötöttük jó erősen több ponton, miközben 1-1 pohár forralt borral öblögettük torkunkat…
A magnóból karácsonyi zene szólt, igazán ünnepi hangulatunk volt. A szomszéd úrral felraktuk az égősorokat, és a szaloncukrokat.
Közben visszaérkezett nejem is, és segített nekünk. A díszek, jégcsapok, illetve a boák fekhelyezése után közösen megebédeltünk, majd délután három felé elment feleségem a két piciért.
Én pedig beállítottam a lemezjátszót a karácsonyi dalokkal, felkapcsoltam a fa világítását, majd kint, az előtérben lekapcsoltam a biztosítékot. Egy üveg borral, és a lányunkkal átsétáltam a kedves szomszédhoz, és vártuk nejemet a gyerekekkel.
Délután 4 felé meg is érkeztek. Fiaink nagyon jól tudták, azért vagyunk a szomszédban, hogy az angyalkát ne zavarjuk, amikor hozza a fát, és az ajándékokat. Odaálltak a szomszéd konyhaablakához, (innen jól lehetett látni a házunk bejáratát), és nagy izgalommal lestek kifelé, várták a csodát…
A gyerekek persze, azt látnak, amit látni akarnak, nem csoda, hogy Tomink már egy perc múlva felkiáltott: – Ott repül az angyalka! Öccse persze rákontrázott: – Igen, én is láttam! És ez így ment hosszú perceken keresztül.
Amikor már nem volt érdemes tovább fokozni a feszültséget, a következő „- Apu! De most tényleg láttam!” felkiáltásra megerősítettük Tomi fiúnk hitét, s nagy izgalommal indultunk haza.
Feleségem nyitotta az ajtót, és engedte a gyerekeket maga elé, míg én a háta mögött felkattintottam a kis-megszakítót. A színes fények felgyúltak, a zene elindult, s a két pici tágra nyílt szemekkel nézte a hatalmas fát, a villogó színes fényekkel, és a gyönyörű díszekkel…
(Ez a trükk – annak idején – Barbara lányunknál is bejött, gondoltuk, addig játsszuk ezt el évről-évre, míg a gyerekeink egyike-másika még is hisz a csodákban. Most, hogy már mindannyian nemcsak felnőttekké váltak, de többjüknek gyermekeik is vannak, még mindig kellemesen gondolnak vissza az „angyalkás évekre”).
Három évvel ezelőtt megszületett az első unokánk, Emmus. (Noha a két fiúnk már régen elköltözött tőlünk, a Szentestét – a nagyobb tér miatt –, továbbra is nálunk tartjuk). Vele már kétszer átéltük ezt a csodát. Aztán megszületett lányom fia, s nemsokára rá Emmus húga.
Idén karácsonykor Beni 15, Annácska 11 hónapos lesz, most ismerkednek a világgal. Mint minden újszülöttnek, nekik az „angyalkázás” még új lesz..

A karácsonyi csodavárás tehát folytatódik…