Javier Morales egykor mérnök volt. Caracas forró utcáiról indult, ahol a tengerparti szél keveredett a benzingőzzel, és a gyerekkorában hallott dalok még mindig ott lebegtek a levegőben. De ez már nagyon régen volt.
Most egy idősotthon egyik szobájában ül, és az ablakon túl nézi a szürke égboltot. Az emlékek kavarognak benne, mint egy régi rádió, amelynek a hangját már csak halkan lehet hallani. Néha világosan látja a múltat, néha csak töredékek villannak fel előtte.
Magyarországra egy nő miatt jött. Anna mosolya és a dunai szél suttogása elég volt ahhoz, hogy elhagyja Venezuelát. Mérnökként dolgozott egy budapesti cégnél, próbálta megszokni a hideg teleket és a furcsa nyelvet, amelyet mindig is nehéznek talált. De Anna szerette, és ez elég volt. Egy ideig.
Aztán jött a válás. Majd egy új szerelem. Aztán egy újabb válás. És egy harmadik próbálkozás, amely szintén kudarcba fulladt. Mindhárom házasságából lettek gyermekei, de egyik sem maradt mellette. Pozsonyban élnek, ahol az anyjuk új életet kezdett. Időnként próbált kapcsolatot tartani velük, de egyre ritkábban hívták. Eleinte még emlékezett a születésnapjaikra, aztán már ezek is összemosódtak.
Most már egyre kevesebbet tud a világról. Néha azt hiszi, még mindig Caracasban van, és azt várja, hogy az anyja belépjen a szobába, hogy megkérdezze, mit szeretne ebédelni. Máskor meg azon tűnődik, miért nem jönnek a gyerekei meglátogatni. Talán elfelejtették? Vagy ő felejtette el őket?
A gondozók kedvesek, de idegenek. Az otthon csendes, csak a folyosón visszhangzó léptek törik meg a némaságot. Néha egy-egy másik lakóval beszélget, de legtöbbször csak a múltja marad neki – az a múlt, amely egyre inkább szétfolyik az idő homályában.
Egy nap egy ápoló behoz neki egy képeslapot. Pozsonyból érkezett. A fia küldte. Rövid üzenet áll rajta: „Apa, remélem, jól vagy. Talán hamarosan meglátogatunk.”
Javier sokáig nézi a képeslapot. A Duna képe van rajta, de ő Caracas kék tengerét látja benne. Egy pillanatra tisztán emlékszik mindenre – a városra, a fiára, a három asszonyra, akiket szeretett, és az életre, amit elveszített.
Aztán a pillanat elszáll, és ismét csak a szobája sarkát nézi. Vajon mit is tart a kezében? Egy pillanatra elgondolkodik, majd az asztalra teszi a lapot.
Este van. Kint a szél fúj, és valahol a távolban a folyó csendesen hömpölyög tovább.