Gyémántgerincű Votin József
Szorongva, de annál nagyobb tisztelettel és szeretettel írom le, azt ahogyan én láttom Votin Józsefet. Ő az az ember, aki mindig mindenről elmondja a véleményét, nem hímmel-hámmol, nem csűri-csavarja a szavakat, nyíltan vállalja véleményét, nem zavarja, ha éppen megsértődnek, hiszen az nem ő lenne, ha összevissza habrattyolni kezdene, csak azért, hogy hízelegjen, ezt a szót ő nem is ismeri. Elmondja, ha kell szavakkal vagy rajzokkal, vagy néha csak gesztusokkal, egy mozdulattal. Szenvedélyesen érdekli minden, a múlt és a jövő, ezért kutat olyan szívósan a múltban, jelenben, próbálja felmutatni az igazat a valót, ott keres választ nyugtalanító kérdéseire, ahol éppen van. A fő célja, hogy megtalálja a választ, vagy válaszokat. Írásait és rajzait, festményeit is, úgy építi fel, hogy gondolkozni késztesse azt akit foglalkoztat az alkotása.
Votin József bármelyik alkotására, grafikájára, festményeire, versei és prózájára melyet szemlélek, olvasok. érzem, hogy a saját közösségéért vállalt megkülönböztetett felelősség érzékenyebbé teszi, általában az embersorsot fenyegető veszélyek iránt; hisz a színeiben, hisz a leírt mondataiban, nem elsősorban ábrázolási mód, hanem szemlélet és magatartás kérdése; az esztétikai és az etikai jellegek sajátos, mély, bonyolult összefonódottságából adódó votini minőség, amely, világos, alapos.
Először írásait olvastam, bevallom sokszor éreztem szóvivőmnek, első személyes találkozásunk is kellemes emlékként maradt meg. Érdparkváros régi közösségi házában kezdődött Érd értékeiről beszélgettünk, az idő ilyenkor annyira felgyorsul, hogy mondandónk többsége bennünk maradt, azért nem szomorkodtunk, mert éreztük, még tudjuk folytatni. Éreztük és tudtuk, ha valami elindul, akkor az előttünk tornyosuló feladatok számunkra nem akadályok, hanem éppen erőt adó, lelket erősítő megoldás utáni vágyunk ösztönzői, eszünkbe sem jut megállni, vagy visszafordulni az első futó zivatar miatt. Még a legközelebbi fa alá sem állunk be, hiszen tudjuk, ott csaphat ránk legkönnyebben a villám. Józan szóval, bölcsen, derűsen vigasztaljuk magunkat, mikor éppen nem értenek, vagy nem akarnak érteni bennünket. Nagyapám jut eszembe, mikor téli estéken mesélte történeteit, én meg nemcsak hallottam, hanem magam előtt láttam mindent, még azt a kis hangyát is, ami a fűszálak között osont, mikor nagyapám hasra vágta magát, mert a katonaságnál minden parancsot teljesíteni kell.
Úgy képzelem el Votin Józsefet is mint akinek nem táltos autója van, hanem táltos lova, de nem akármilyen, ha leül és írni kezd felpattan az előtte toporzékoló almaderes paripára és Kassán van. Kezdődik Votin József története, amely minden időkben jó messzire húzódott a szellemi vámtisztek ütésközeléből, valamilyen ősi, kollektív akarat megnyilatkozásaként, akár egy maréknyi formátlan agyagot vesz kézbe, és formálja, keresve a valóigazat. A történet lebeg, úgy, hogy meg is köt egyben a szociológus tárgyi hűségével, az írói szándéknak az a szeme járása, amely képtelen átsiklani a valóság csaholó tényei fölött.
Ha elindulunk Votin Józseffel, vagy az általa leírt szereplővel. érezni fogjuk a levegő légiességét, a fák leveleinek susmogását, a falak máló vakolatának dohosságát, a csendet, ami igazi csend. Persze túlzás lenne azt állítanom, hogy valóságunkra ő nyitotta rá a szemem: de ott tartom számon aki így ír, most ebben a korban amikor a valóságról annyi mesét írnak, számomra ő mindig azt példázza: miként lehetséges a mesében is a valóságot ábrázolni.
Hát így:” A templomban meg csend van. És abban a csöndben esetleg zavarba jön az ember. Mintha egy hang szólna. Szólítana. Mintha. Csak nem akkora a csend, csak nem vagyok annyira egyedül, vagy nem figyelek eléggé, annyira, hogy megértsem a hangtalan hangot.”
Aztán kiderül, vannak hangok is: ”A három nap során, amerre jártunk, rajtunk kívül senki sem beszélt magyarul. Még az imák és a miseénekek is idegen nyelven zengtek. Már ahol egyáltalán. Vasárnap Kassán igen. És az idegen város idegen templomában, ott, Kassán, egyszer csak a Magyarok Nagyasszonya lebegett a templomhajó közepén.” Történeteinek hangvétele, hol a felhők között, hol visszaránt a földre, és megmárt a porba, olvassuk csak figyelemmel, és ne tévesszük szem elől a mozdulatait sem. Vallomástevő író. De ez szerintem sose egyéni gyónás, hanem egy nemzedék közösség gondjainak, tennivalóinak, felelősségének keresése, még ha önsorsán belül is.
Votin József írásai töprengő, vívódó arcának vonásait is magán viseli egy kicsit. A vers ugyancsak az ő érzékenységét ábrázolja, egy példa erre is:” fogyó fényben tétován/nő az árnyék/és az esti félhomály/” ezt nem kell magyarázni.
Votin József képzőművészete nem elsősorban ábrázolási mód. hanem az esztétikai és az etikai jellegek sajátos, mély, bonyolult összefonódottságából adódó művészi minőség. Mindenekelőtt és alapvetően természetelvű, ebből kifolyólag látványközpontú, arány és dimenzió átértékelésben közérthető. Én így érzem, én így láttom, úgy gondolom alkotásai jelzések és sohasem egyoldalúak, nemcsak kapni akar, de adni is. Márpedig csak az adhat valamit magából másnak, aki tisztában van saját értékeivel, vagyis aki önmaga érzelmi és értelmi teljességében közeledik a másik felé.
Gárdonyi Géza a következőket írja:” A legtöbb ember kapni akar. Az igazi író azonban alkotni akar, vagyis adni. Minden egyéb mellékes neki.” Szabédi László pedig hitte és vallotta, hogy: „Az írók felelőssége a lélek felelőssége.”
Votin József az én egyszerű gondolkodásomban, egyéni értelmezésemben nemcsak Gárdonyi Géza és Szabédi László eszmeiségeinek felel meg, hanem ott van a Csuka Zoltán iránytűje is a kezében. Mindezek teszik őt azzá, aki, gyémántgerincű Votin Józsefé.
Feketegyarmati Sándor