Örömeső
Bogi utálta az esőt.
Persze, nem volt ez így mindig. Kisgyerekként kifejezetten imádta, főleg amikor a nagyiéknál felvehette a piros talpú sárga gumicsizmát a hozzá illő sárga esőkabáttal. Boldogan ugrált bennük odakint, még a novemberi esőkben is – amitől az anyja különösen intette – és sosem volt semmi baja. Amikor pedig kinőtte a kacsatalpakat, ahogy a nagypapa hívta, addig hisztizett, amíg nem kapott egy újabb sárga csodát.
Aztán felsőben, ahogy nőtt a tanulni való mennyisége, úgy csökkent az esőimádata, hogy végül a gimiben egyenesen az ellenkezőjére váltson. Ott ugyanis utálni illett az esőt.
Természetesen ennek is meg volt az oka. Másodiktól a lányok elkezdtek sminkelni, és csupán a leggazdagabb három-négynek volt pénze vízálló spirálra meg szemfestékre, a többieknek be kellett érniük az olcsóbb cuccokkal.
Nem is volt ezzel semmi baj… amíg el nem eredt az eső. Esernyő? Na, igen, de mégsem viheti magával mindig az ember lánya, nem igaz? Hiszen a fiúk még a végén idiótának nézik, ha napfényes időben esernyőt hurcol magával, mert hátha esni fog.
Így csak egyet tehettek: apró sikantásokkal, halkan – vagy épp magát vissza nem fogva – bosszankodni és a lehető leghamarabb fedél alá menekülni, amíg el nem áll.
Ráadásul, úgy tűnt, ez a viselkedés a fiúknak is imponált.
Még Tamás is, a szemüveges, mindent tudó Tamás is Edinát kerülgette, a lánybanda vezérét, aki észre sem vette őt a vagány Sanyi és a birkózni járó, kigyúrt Bandi mellett.
Bogi persze meglátta, párszor együtt is tanultak, még közös, és igen sikeres előadásuk is volt történelemből – amivel Bogi igencsak meglepte Terkovits tanárurat – de semmi sem történt.
Ezért Bogi úgy döntött ő is átveszi a lányok szokását.
Mármint az eső utálatát, mert ő ahhoz a kicsiny réteghez tartozott, akinek semmilyen sminkre nem futotta soha. A szülei nem támogatták, hogy „kenegesse” magát, az ösztöndíjból pedig nem tellett rá. Elit gimnázium volt, az általános iskolában ötösökkel, négyesekkel jutalmazott tudás itt erős közepesnek felelt meg.
Így kezdett közeledni az utolsó évzáró ideje, ami egyben egyfajta szalagavató pótlékként is szolgált. Az igazgató decemberi tragikus autóbalesete lehetetlenné tette, hogy bármilyen vidám, zenés-táncos összejövetelt tartsanak, az új igazgató pedig biztosította a végzős osztályt, hogy kárpótlásul az évzárón kerítenek sort a betanult tánc előadására.
Állta is a szavát.
Ezért álltak hát a negyedikesek – köztük Bogi is – most az udvar közepén, a bálra tanult charleston-hoz öltözve. Aki tehette, persze, most is rendesen kirittyentette magát, nem érdekelte őket, hogy akkoriban milyen arcfestés volt divatban. A mai trendeknek és a mai fiúknak akartak megfelelni.
A szokásos búcsúztató és méltató beszédek után megszólalt a zene, és elkezdődött a tánc.
És mintha csak bosszantani akarná a társaságot, nekilátott cseperegni az eső is. Először szinte észrevétlen, egy-két kósza csepp csupán, hogy aztán hirtelen záporrá váltson.
A közönség időben fedezékbe tudott szaladni az árkádok és a fák alá, de mire a ballagók észbe kaptak, már alig volt szabad hely. A fiúk sztoikus nyugalommal tűrték, hogy az eső eláztassa őket, de a lányok…! Na, ők sikítva, sírva, átkozódva furakodtak a többiek közé.
Persze Bogi is menekült – féltette nagynénje által alkotott szolid szemfestését – de aztán… Végig nézett az osztálytársnőin. A víztől testhez tapadó ruha még hagyján, de a többi…! Megfolyt szemfesték, elkenődött alapozó, rúzs… És mindehhez a dühtől és kétségbeeséstől eltorzult arcok, a szitokszavak, amik egyaránt vonatkoztak az időjárásra és az iskola vezetőségére… és a helyenként toporzékolásban kifejeződő tehetetlenség…
Bogi nem tehetett róla, de először csak kuncogni, majd mosolyogni kezdett, míg végül ellenállhatatlan erővel robbant ki belőle a nevetés. Mit nevetés…! A végén boldogan kacagott, és kipenderült az esőbe.
Kitárta a két kezét, arcát a langyos cseppek felé fordította, hagyta, hogy átjárják a haját, a ruháját, a bőrét, és lemossanak róla mindent. Nem csupán az aznapi sminket, hanem az elmúlt négy év minden hazugságát. Hiszen ő szereti az esőt! Szereti azt, ami természetes! És nem érdekli bárki bármit is gondol róla! Ez ő!
Még mindig szólt a zene, elfelejtették leállítani. Bogi észre sem vette, de a Chicago utolsó dalának dallamára kezdett mozogni. Azt azonban megérezte, amikor egy másik, az övénél erősebb kéz, megszorította az ujjait. Egy pillanatra megállt, megmerevedett, úgy érezte nemcsak ő, hanem az egész világ, de aztán meghallotta Tamás hangját, ahogy a fülébe súgja:
– Gyönyörű vagy… A legszebb… – és ettől újra mozgásba lendült minden.
Táncoltak, táncoltak az esőben, csak ők ketten… mert övék lett a világ.