Ma a mama vigyáz rám. Ez már önmagában is ünnep. Húsvét van!
A konyhában fűszeres illatot dúdol a sparhelton a sonka. Össze ölelkezik a kalács az asztalon fehérlő orgona csokor mézével, nagyanyám oltáriszentséggé emeli halk zsoltárok énekeivel. Rám néz, mosolyogva ölbe kap s leül velem a faragott lócára. – Mondok neked egy mesét kicsikém, amit én akkora koromban éltem meg mint most te vagy és akkor is emlékezni fogsz rá mikor annyi idős leszel mint én.
Hangjával elrepül, át több évtizeden szeráfok szárnyain.
Hat éves voltam mikor jött egy szörnyű levél, tudatta, hogy édesapánkat megölte a háború. Később édesanyánkat az éhínség hullatta a sírba. Végtelenül magunkra maradtunk 5 lánytestvéremmel. Egy módosabb zsidó család fogadott be cselédnek, azok akiknél anyánk dolgozott. Szörnyű sors vette kezdetét, magány, bántások, lélektelenség, kiszolgáltatottság. Nem akartam már túlélni az életemet, a mindennapokat, megszűnni vágytam.
Húsvét előestéje volt. Apró szobámba ültem és sírdogáltam. Nem volt benne más csak egy ágy és egy asztal. Rajta feküdt a Biblia melyet mint legkisebb lány én örököltem meg az édesanyámtól. Koromsötét volt és hideg és magányillat. Sem gyertyám, sem petróleumom. Ültem az ágyon, édesanyámra gondoltam, ölelő karjaiba vágytam és keservesen sírtam. Egyszer csak szédítő ragyogás borította be az apró kuckómat. Egy férfi állt mellettem szelíden ölelt a tekintete. Nem szólt egy szót sem, csak mosolygott. Aztán lassan odanyúlt a ruhája övéhez. Egy hajlított csontfésűt vett elő. Végig húzta hullámos fürtjein majd az enyémen. Pontosan úgy ahogyan édesanyám fésült engem álomba előtte. Reggel mikor felébredtem a fésű ott volt a biblia mellett. Soha többé ne sírtam anyukám után. Hiszen tudtam, meg tapasztaltam: Húsvét elhozza a feltámadást.
