Hatvanöt
Itt állok a hatvanötödik év küszöbén, és boldog vagyok.
Ha éreztem valaha is szabadságot, az valamikor réges-rég lehetet, amit talán akkor még fel sem fogtam. Mennyiszer de mennyiszer hallottam, nem szabad, legyél jó, fogadj szót, aztán ahogy cseperedtem, folytatódott, hát ezt mondtam, erre tanítottalak, erre kértelek. Drága gyermekem van annyi bajom, legalább te ne keserítsd meg az életem, csak ennyit kérek, azt hiszem ennyit elvárhatok. Igyekeztem, annyira igyekeztem, de annyira, hogy a folyamatos bizonyítás, a megfelelés saját magam által szőtt, mások által láthatatlan, viszont általam nagyon is látható kalitkába zártam magam. Most visszapillantva tudom szerettek, védtek, óvtak, féltetek, annyira szerettek, de annyira, szavakba önteni szinte lehetetlen. Életben maradtam, mikor kisfalunkban sorra magával ragadta a babákat a torokgyík. Apám megjött a munkából, és forró volt az egész testem, bőgtem, fulladoztam, nem teketóriázott felkapott az almaderes táltos Furit befogta a kordéba és 23km-et vágtatva vitt a nagyszalontai kórházba. Megmaradtam, meggyógyultam, bizony keresztszüleim kislánya reggelre kilehelte lelkét, de én megmaradtam. Lelkiszemeim előtt amint anyuval a vajdahunyadi cukrászdában falatozzuk a Szavarinát, pedig olyan finomakat sütöttünk együtt, de az feledhetetlen az az íz a vajdahunyadi Szavarina. Nagyapám történetei, nemcsak nekem, hanem a falubéli játszótársaimnak is tetszettek. Emlékszem gyönyörű májusi délután volt, az udvaron rúgtuk a labdát, nagyanyám bent volt a házban takarított, nagyapám késő délután jött meg a határból. Amint belépett az udvarra, abba hagytuk a focizást, már fáradtak is voltunk, de arra kértük meséljen. Ránk nézett, majd az udvaron lévő szőlőlugasra pillantott, nagyot sóhajtott csak annyit mondott, rendben, azt hiszem lesz mit mondanom nektek. Nem ment be , leült a farakásra, mi körbe ültük és vártuk a történeteit.
-Ma csoda jó idő volt, igazi szép, ti is jól kimelegedtetek , a lényeg gondolom jól éreztétek magatok. Simított bajuszán majd folytatta -, vagy nem így van.
-De – de zengtük kórusba.
-Bizony a virágok is kinyitották szirmaikat, a gyümölcsfák is virágaikat bontogatják és Józsikám, nézet Pálóczi Józsi barátomra és így folytatta- nagyapád elmesélte-e mikor édesapád gyerek volt, ilyen korú mint éppen ti fociztak az udvaron, így május tájékán no persze nem gumilabdával akkor az a falusi gyerekeknek még nem volt, hanem rongylabdával játszottak, az én Sándor fiam is ott volt , az apád nézett rám nagyapám. Szóval képzeljétek, hazaérkezett nagyapád pislantott Józsira és mikor meglátta, hogy a szőlő friss hajtásai mind a földön vannak, nagyot kiáltott, hogy még mihozzánk is elhallatszott, valami ilyesmit ordított azt a nádvágó csillagát, szaladj át Erdős Józsi bátyádék, ezt az édesapádnak kiabálta, de úgy hogy jól meghallja, mert húzta a fülét, hogy minden hang beférjen, gyorsan vágass vele olyan jó suhintós mogyorófavesszőt, mondd meg neki olyan igazi hajlékony suhogósat, lehet kettő is, mert megfizettem a munkátokat, ugyanis ősszel nem kell szüretelnem az udvaron lévő szőlőről, mert ti ezt elvégeztétek. Így aztán az ott focizó fiúk, ki a tenyerére, ki a fenekére megkapta a bérét. Bizony az én Sándor fiam is megkapta a jussát, olyan jól sikerült a fizetése most rám nézet nagyapám, hogy aznap este hason fekve tudott elaludni. Bevallom gyerekeim, most szomorú vagyok én is, mert nézzétek csak, állt fel, ti is leszüreteltetek. Gondolom szeretitek a szőlőt, meg a mustot is. Csend volt, mindnyájan lehorgasztottuk a fejünket. Majd Pityu megszólalt, most mi is megkapjuk a bérünket. Nagyapám a fején lévő kalapját, a levegőbe dobta, mi meg sem mertünk mozdulni, tudtuk, hogy jó ember, de ilyet még nem csinált, néztük amint a földre huppan a kalap és vártuk a választ. Az az igazság , hogy. kifizettem a munkátok után járó összeget, azt meg is teszem, csak előbb arra kérlek benneteket, szedjétek össze a letört rügyeket, leveleket. Mindenki tüsténkedett, pillanatok alatt rend lett az udvaron.
Nagyapám visszatette a fejére a kalapját:-No ez igen, igazi rend van. Gyere csak ide mutatott rám, számold meg te mennyit szedtél össze. Kinyitottam a tenyerem és nyolc rügy volt nálam.
-Nagyszerű, szóval nyolc. Hányan vagytok, Hatan?
-Igen – vágtuk rá kórusba.
-Ha hatan vagytok és mondjuk mindenkinek nyolc levél, vagy rügy van a kezében, akkor ki tudja megmondani, hogy összesen hány rügy lett leverve.
-Negyvennyolc vágta rá, mindenki megelőzve Józsi.
-Ügyes, nagyon ügyes, Bálint szerinted, hogy számolta ki Józsi ilyen gyorsan.
-Józsi a legjobban tudja a számtant, azért tudta .
-Az rendben, de a kérdésem az, hogy hogyan …
– Én tudom, emelte fel a kezét Lajos.
-Mondjad, csak bátran biztatta nagyapám.
-Úgy hogy a hatot megszorozta nyolccal.
-Így van, no Higyed Józsi számold meg valójában mindenkinek mennyi van a kezében. Aztán addig előkészítem a fizetséget.
Erre a lélegzetünk , kissé felgyorsult, legalábbis az enyém biztos.
-Összesen kilencvenvegy motyogta Higgyed Józsi.
-Rendben – mondta nagyapám és a tarisznyájába nyúlt, és így folytatta: – tudjátok a határból jövök, és a tarisznyámban van madárlátta kenyér, azt mindenki tudja, hogy milyen gondolom tudjátok. Annyi, hogy az én madárlátta kenyerem egy picit másabb, remélem van annyi, hogy mindenkinek jut egy falat, azzal elővette bicskáját és sikerült hat falatnyit vágni, szólt Imrusnak, hogy ossza szét a falatokat. Ez a fizetség. Jól rágjátok meg, aztán várunk egy kicsit, és meglátjuk mi történik.
Eddigre már mindenki lenyelte a falatnyi madárlátta kenyeret. Pityu újra kérdezett, mi fog történni.
Legyetek csendbe, nagyon csendbe mondta nagyapám, majd elém állt és mondta, hallom korog a gyomrod, ezt jó néhányunknak mondta, Pityunak viszont azt, a nyelved, az hamar elkopik, Bálint a füleddel jobban figyelj. Azt hiszem ennyi elég, amit mondtam ezt a madárlátta kenyértől tudom, és azt is hogy , bár nem ígértétek meg, hogy többé ilyen nem fordul elő, már úgy értem lehet focizni, de előtte nézetek körbe, és olyan helyen tanuljatok cselezni, ahol nem csináltok kárt.
Kórusba mondtuk erre, máskor odafigyelünk. Képpel, hanggal játszódott le előttem ez a történetecske, és valami leírhatatlan érzés futkorászott bennem, míg írtam e sorokat.
Ilyen volt az én nagyapám. Aztán Aradra kerültem kollégiumba. Boldog voltam sikerült és felvettek az akkor 3-as számú liceumba és magyarul tanulhattam. Az élet, ezzel nem állt meg, édesanyám 37 évesen elment, első éves gimnazista voltam. Sajnos Aradon megszüntették a 3-asban a magyar tagozatot , lehetet Aradon a Ioan Slavicba felvételizni, és a magyart tanulták magyarul, a többi tantárgyat román nyelven. Engem elengedtek Nagyszalontára felvételizni, mert ott az Arany János Liceumban indult magyar tagozat, ahol a szakmai tantárgyakat románul tanultuk, a többit magyar nyelven. Mindennap utaztam, 23 km-re volt Nagyszalonta és ott fejeztem be a liceumot. Az igazi szép évek Aradhoz kötnek, ebben szerepet játszott Juhász Rózsika is, sajnos mire kezdtünk ráérezni, hogy mi szerettünk egymással beszélgetni és keressük egymás barátságát, mire több lett volna, én elkerültem Nagyszalontára ő pedig Aradon maradt. Így ért véget még zsengéjében az amit úgy nevezünk diákszerelem. Sajnos édesanyám után , mikor tizenegyedikes voltam elment nagyapám is, december 11-én este hét óra körül, majd Etelka nagyanyám autó balestben és nagy betegen apám is követte őket így húgommal maradtunk. Az emlékek maradtak, az emlékek. Szülőfalumat elhagytam, hittem, nagyon hittem, hogy megtalálom a balzsamot, azt ami nagyszüleim, és szüleim nem találtak, ehelyett jött 2004.december ötödike, csak néztem úgy éreztem , ha meg is találnám a gyógyítóbalzsamot, már nem segítene rajtam sem. Fájdalommal lehet élni, hiszen nagyszüleim és szüleim ezt bebizonyították, várták, egyre várták a gyógyító szeretetet, de egy értékeiből, teljesen kifordult világ amiben élek, de még élek, itt a hatvanötödik küszöbén és én már megtanultam egyedül vagyok, de boldog. A fájdalmas boldogság, jobb mint a boldogtalanság. Ejnye, azért van a húgom, akire mindig számíthatok. Két nagyszerű fiam és az édesanyjuk mind igazi jó emberek.
Ha belegondolok, ez a hatvanöt most szép és jó.
Feketegyarmati Sándor