Hodos Éva: Korhadt ágak nélkül…
Egyes emberek hangulatváltozását nehezen fogadja környezetük. Jóska bácsit jókedvű embernek ismertük, sosem hallottuk panaszkodni. Ha nevetésre döccent, piros arcára ezer ránc szaladt. Ha a nap sütött azért hálálkodott, ha az eső esett ezt hajtogatta:
– Csak hadd essen, kell a fáimnak!
Mintha valamelyik családtagjáról beszélt volna… De Jóska bácsi vélhetően így is érzett, szerette amit apjától örökölt, a házat, és a körülötte elterülő gyümölcsöst. A kert meghálálta a jó szót, de még inkább a gondoskodást. A tavasz alig érkezett meg, és a gazda már serényen benne dolgozgatott. Ápolta a fákat, permetezett, veteményezett, az asszonynak sosem kellett még a kert tájékára sem mennie, a zöldség egyelést is maga művelte. Az élet múlik, változások jönnek. Fricek Jóska bácsiék kislánya megnőtt, egyetemet végzett, majd külföldön vállalt munkát, és attól kezdve a házaspárnak mintha sosem lett volna gyermeke… Hébe-korba ugyan érkezett egy-egy üdvözlőlap, levél is talán kettő egy évben. A nagy házban magára maradt a két idősödő ember. Környezetük ellátása, rendben tartása egyre súlyosabb teherré vált az évek fölrakódásával. Közben külföldön lányuk férjhez ment, és talán még gyerek is született, de a hazalátogatás húzódott, hol erre, hol arra hivatkozva. Jóska bácsi mellett hiába volt ott Mari néni olyan egyedüllét fogta el sokszor a házban, hogy azt vette észre önmagával beszélget, de asszonya is rászólt:
– Olyan leszel vénségedre, mint az apád! Az is folyton magában motyogott!
Az öreg Fricek valóban morgós ember volt, ezért Jóska bácsi nem szerette, ha hozzá hasonlítják.
– Nem vagyok olyan! Apám hadban állt a világgal, sosem volt neki jó semmi. Hej, látod, látod, mondtam én, hogy legyen több gyerekünk, de te nem akartál. Most aztán itt maradtunk ketten vénségünkre. Ha több a gyerek valamelyik csak hazaesik olykor…
– Tudod jól, azt akartam, hogy mindene meglegyen a lányunknak – érvelt Mari néni –, tanuljon tovább, és többre vigye nálunk.
Gyenge érv volt, mert ha valaki mérlegre rakja a Marikának nyújtott jólétet, és a cserébe adott viszonzást annak nyelve alaposan kileng… Bizony, bizony emberséget nem feltétlenül iskolában tanulunk!
– Meg aztán – folytatta tovább Mari néni a maga igazát – hol van az megírva, ha valaki tíz gyereket nevel fel tízszeresen kell annak visszakapnia amit az életéből rájuk fordított. Nem is ezért vállaljuk őket.
– Igaz, igaz – dünnyögött Jóska bácsi –, de mégiscsak elszomorító, hogy a szomszédék gyerekét nézem odaát az udvaron, és nem nálunk, a saját unokámat.
Mari néninek erre nem volt válasza, a szíve mélyén talán még igazat is adott párjának, akinek arcán a piros rózsák kedélye romlásával sápadtra fakultak, és a szája sarkában megjelent két mély ránc. Már nem állt le beszélgetni szomszédaival sem, zsémbes, mogorva öregnek tartotta mindenki.
Abban az évben melyről mesélek minden másként fordult, és úgy tűnt a tavasz sosem jön el. Mintha valaki elfelejtette volna a naptár lapját áthajtani… azazhogy áthajtották azt az emberek már márciusra, sőt lassan el is fogytak napjai a fák havának, de odakint metsző szél fújt még mindig, és ha nem az utálkodott, hideg eső szitált a felhőkből.
Egy ilyen estén Jóska bácsi fáért indult a kamrába. Barátságtalan idő fogadta odakint. A fáskamra ajtajának nyitódásával egy fekete kutyakölyök slisszant el a lábai mellett. Ki tudja, miként került oda…
– Ej, te! Az anyád keservét! – kiáltott fel ijedten a szomszéd. Sosem tartott a kutyáktól, de az űzött tekintetű, elhanyagolt bundájú állat a szürkületben úgy bukkant elé, mintha maga az ördög tanyázott volna a kamrában.
A kutya megijedve a barátságtalan hangtól nyüszítve körbe-körbe szaladozott az udvaron, de sehol sem talált egy lyukat, ahol kimenekülhetett volna. Jóska bácsi szapora léptekkel a kiskapuhoz sietett, és azt sarkig csapva hajkurászta a betolakodót, ami aztán farkát maga alá húzva elhagyta a Fricek portát. Sokáig az állat nem örülhetett a szabadságnak, mert a gazda éppen, hogy csak visszaért a fáskamrához, csikorgó autófékezést lehetett hallani, amit egy nagy csattanás, majd rémes kutyavonyítás követett. Jóska bácsi a fával megrakott kosárral visszafelé igyekezett a nagyházba, és próbált tudomást nem venni az utcán történtekről. Már az autó is továbbhajtott, és a szürkület lassan feketeséggé nőtte ki magát. Kigyulladtak az utcai lámpák, süket csönd ölelt magába mindent. „Nem történt baja – nyugtatta magát az öreg – csupán egyet vonyított.” De azért ott motoszkált benne a szerencsétlenség, és a szokásostól is mogorvábban vacsorázott, bújt az ágyba. Mari néninek ugyan feltűnt párja viselkedése, ám úgy gondolta annak megint a bolondériája jött elő, ahogyan ő Jóska bácsi kedélyállapot ingadozásait jellemezte.
Leszállt az éj, lepergett a sötétség ideje, az ég alja szürkén derengett, jelezve az új nap kezdetét, de Jóska bácsi még mindig nyitott szemmel feküdt az ágyban. Sokadjára ült fel, és hallgatódzott bele a sötétbe. Kutya ugatás, néhány pillanatnyi csend, majd ismét kutyaugatás, ismét a csend… minden olyan volt, mint máskor, és mégsem. Valami dörömbölt odabent a mellkasában, és azt ordította: Hát ember vagy te, Fricek Jóska?!
Nem bírta tovább. Egész életében utálta az erőszakot, képtelen volt szó nélkül hagyni más baját, legyen az ember, vagy állat. Még a fáinak is beszélt, ha nem hallotta senki, bár ha hallják azt sem szégyellte volna:
– No, látom, összeszedted magad, most már csak teremsz annyit, hogy egy-két üveg befőtt teljék belőle télire – a szavak az öreg őszibarackfának szóltak, aminek hajtásai a fagyosszentek hidegeire az ijedelemtől elfeketedve előző évben lefordultak az ágakról.
Nem bírt tovább az ágyban maradni Jóska bácsi. Lassan osont ki a házból. Valahol egy korán ébredő kakas elkukorította magát, és a hangra ijedten rezzent össze. A kapu nyikorogva tárult. Rég meg kellett volna azt is olajozni… A kisváros szűk utcáján szaporázta léptei, szeme ide-oda járt. Nem kellett hosszan mennie. Három házzal odébb, a Pálinkás Miskáék háza előtti árokban hevert az állat, mozdulatlanul. Jóska bácsi már éppen fordult volna meg azzal a gondolattal, hogy itt már nincs mit tenni, a kutya megdöglött, majd elássa a Miska, de az állat felemelte a fejét, és ránézett. Egy hang nélkül tűrte, hogy Jóska bácsi a karjaiba nyalábolja, és magával vigye, majd a fáskamrában egy öreg, rossz pokrócra fektesse le. Jóska bácsi tudta, muszáj szólnia asszonyának, mert ha az meglátja az állatot tán még világgá is szalad ijedelmében. Mari nénit gyerekkorában megharapta egy kutya, aminek rossz emléke egy életre bevésődött nála, és örök elutasítással viseltetett az ebek fajával szemben.
Jóska bácsi felöltözött, majd sietősen átballagott a szomszédos utcába, az öreg Veszelik doktorhoz. A régi cimbora igencsak meglepődött a korai óbégatáson, annak még inkább, hogy a kapuban őt találta.
– Talán bizony nem bírtál aludni, hogy ilyen hamar kirúgott az ágy? – kérdezte.
– Öltözz, beteghez kell jönnöd velem, sürgős! – ennyit mondott szűkszavúan Jóska bácsi, akin akkor jöhetett ki az egész éjszakai ébrenlét, mert rosszul nézett ki, amit az orvos szeme azonnal észrevett.
– Gyere be, megnézlek! – nyitotta meg a kisajtót előtte.
– Nem én vagyok beteg!
– Akkor a Marika? De miért vártatok eddig, és miért … – értetlenkedett Veszelik doktor.
– Gyere már, ne nyomozz! Beteghez megyünk és punktum!
Veszelik többet nem kérdezett, felkapta régi kiszolgált táskáját, és amilyen szaporán emelgetni bírta köszvényes lábait követte Ficeket. Nem értette mit akarhat tőle barátja, de mert egy orvos sosem mond nemet és ő erre esküdött fel ötven éve, hát ment segíteni. Igaz, kissé meglepődött azon, hogy Jóska bácsi a fás kamra felé terelgette, nem be a nagy házba, de már kíváncsi is volt, hogy nem e valamilyen illegális bevándorlót rejtegetnek a melléképületben…
– No, itt van – mutatott Jóska bácsi a pokrócon összegömbölyödő kutyára. – Elütötte az autó, és otthagyták. Nem bír felállni. Nézd meg, mije törött el…
– De… én emberorvos vagyok Jóska! – nézett megütközve barátjára a doktor. – Te most viccelsz velem, igaz? Ennyibe tartod csak a tudományomat?
– Eszem ágában sincs! – horkant fel Jóska bácsi. – Ha nem tartanálak valamire, nem is neked szólok. Se kedvem, se erőm nincs ilyen bolondságokra. Nem azt mondtam, hogy operáld meg, csak nézd meg nem törött-e el valamije!
Veszelik doktor látta, itt nincs mit tenni, hiába is vitatkozik barátjával, nagy sóhajjal lehajolt a kutyához, és annak lábait, majd a fejét forgatta.
– Nincs törése – bólogatott elégedetten. – Talán megüthette a fejét, és agyrázkódást kapott, és ki tudja, hogy nem sérültek- e meg a has lágy részei. Nincs röntgen szemem! – csattant hangja Jóska bácsi rosszalló dörmögésére. – Pihenjen, aztán majd meglátjuk… ha nagyon nyöszörögne oldjatok fel egy fél fájdalomcsillapítót a vizében, és itassátok meg vele! Többet nem tehetek – egészítette ki a diagnózist enyhültebb hangon, mert észrevette a kétségbeesést barátja szemében. – Este átjövök – zárta le a hevenyészett konzíliumot, és már kint volt az utcán.
Hosszan sorolhatnám még, miként reagált Mari néni a kutya megjelenésére a portán, és azt is elmesélhetném, hogy miként engedett előítéletén, de ennek a történetnek nem ez a lényege. Jóska bácsi, aki élete nagy részében azt tette amit az asszony mondott neki, konok elszántsággal védelmezte a kutyát minden ellene irányuló rossztól. Nem volt hajlandó sem a sintért kihívni, sem az állatot kizavarni az utcára, amiket Mari néni első mérgében ajánlgatott neki. A kutya ott lábadozott a fáskamrában. Néhány nap múlva lábra állt, és kioldalgott az udvarra, ahol fel-és alá járó orral körbe szimatolgatott, egy hét múlva pedig már megugatta a hozzá érkező Veszelik doktort is.
– No, no! – intett az felé mutató ujjával – jobb lesz, ha tudod, hogy hol a helyed!
Vakarcs – mert kiderült, hogy már neve is lett az eltelt egy hét alatt a kutyának – a feddésre Jóska bácsi lábához szaladt, és elhasalt előtte a földön.
– Úgy látom, hogy ettől te már nem szabadulsz meg! – intett az állat felé a doktor.
– Olyan nagyon nem is akarok – mosolyintotta el magát Jóska bácsi hosszú idő óta először –, most már az asszony sem berzenkedik ellene, és így nem annyira feltűnő, ha a kertben magamban beszélgetek.
A következő év tavaszára Vakarcsból már teljes jogú családtag lett. Mari néni a boltból tartott hazafelé egy szép napfényes délelőtt. A kiskaput nyitotta… valami idegennek tűnt, mire rájött, nem nyikorog már a rozsdás zsanér. „Na, végre megolajozta!” – nyugtázta elégedetten, hogy lám, mégiscsak nem hiába rágta fülét az öregének… majd a következő pillanatban kezét a szája elé kapta, és még levegőt sem mert venni, nehogy a fölemlített meg találjon tőle ijedni. Jóska bácsi ugyanis az öreg őszibarackfát metszette, nem is akárhogyan. A fa vastag ágain állt terpeszállásban, és míg egyik kezével kapaszkodott, a másikkal nyeste az ágakat. A létráról mászhatott át oda. Míg fiatalabb volt is mindig így metszett, akkor is a szívbajt hozta Mari nénire, hát még most. A legfelső elkorhadt ágakat dobálgatta le az öreg egymás után a magasból, aminek semmi keresnivalója nem volt odafent, legfeljebb megbetegíthette volna még az egészséges ágakat is maga körül. Mari néni nagy óvatosan beosont a házba, és az ablak függönyén át lélegzet visszafojtva kukucskált miként mászik le Jóska bácsi a magaslatból. Nem volt abban semmi hiba. Ruganyosan, fiatalosan ért az földet, és derekát ropogtatva elégedetten nézett végig a fán. Vakarcs ott szaladgált a lábai körül.
Jóska bácsit ebben az évben is láttam. Ha hiszitek, ha nem a gyümölcsfa vastag ágán állt most is, és metszett szorgalmasan, mialatt versenyt füttyögött a madarakkal.