A tanya

A TANYA

(A homályban rejtőzködő házikó)
A nap fénye puhán siklott át a régi ablaküvegen, a sárga függönyön át meleg ragyogást hintve a konyha kopott, de fényes kövére. A vaskályhában pattogott a tűz. A régi konyhaasztalon egy fonott kosárban frissen sült zsemle illata terjengett. A nagymama a tűzhely mellett halkan énekelt, egyik kezével kavargatta a levest, másikkal kicsit megemelte a fedőt a rántott húsos láboson.
Az apa a műhelyben foglalatoskodott. Egy kézi gyaluval dolgozott, a padlóra hullott a forgács. Virágtartót faragott – fenyőfából.
A kisfiú a szobában ült, lábai alatt rongyszőnyeg. Az ölében egy régi képeskönyv. Aztán letette a könyvet, és apjához ment az asztalosműhelybe.
– Szeretem a forgács illatát – mondta, és jó nagyot szippantott a levegőből.
– Édesanyád is nagyon szerette – mondta az apa lágy hangon.
– Olyan rég volt, nem is emlékszem rá, és ez gyakran fáj.
– Tudod, Kicsim, a világ magára hagyott minket, minden örömünkkel és minden bánatunkkal együtt…
De mielőtt beleveszett volna az emlékeibe, az anyósa – a Mama – megjelent az ajtóban, és ebédelni hívta őket.
.
(A zöld sávban)
A tanyától nem is olyan messze, hatalmas, szürke falak között egészen más volt az élet. Ebben a világban már nem léteztek problémák – se fizikaiak, se lelki természetűek. Legalábbis így hitték. Az alanyok – régen embereknek mondták őket – kényelmes burokban laktak. Hogy ne legyenek se konfliktusok, se háborgások, külön buborékokban éltek, és egy központi rendszerhez csatlakozva töltötték kiegyensúlyozott napjaikat.
Minden és mindenki összekapcsolódott, minden és mindenki gond és fizikai erő kifejtése nélkül, egy közös erőt követve létezett.
A központi adatérzékelő rendszerek egy pontra vakok lettek. Sokáig fel sem tűnt senkinek, de egy reggel a Nagyvezír ellenőrzést tartott Főparancsnoka kíséretében a „Nagyszemben”.
– Mi az a szürke kör ott a kijelzőn? – kérdezte Barnakettőzérósárga adatkezelőt.
– Ott nincs hálózati forgalom. Ott nincs biometrikus adatküldés. Nem csatlakozott be egyetlen kapcsolódó interfész sem – válaszolt a szakember.
– A térkép „zöld” sávjában, ahol mindenki látszik és mindenki „él”, ott egy kis folt szürke – tette hozzá Kilencvenháromzérókék, a műszakvezető.
– Ezt meg kell vizsgálni! – adta ki az utasítást a Főparancsnok.
– Javaslom, a legyek kiküldését a terület vizsgálatára – tette hozzá a műszakvezető.
– Kezdjék meg a projektet! – adta ki a végső utasítást a Nagyvezír.
.
(A felderítők – „a legyek”)
A rendszer válasza gyors volt. Mikro-megfigyelő drónokat küldtek a területre. Külsőre házilégynek tűntek – aprók, fekete csillogásúak. Belül viszont érzékelők, kamerák, szaglóantennák és analizátorok.
Repültek. Szálltak. Megtelepedtek egy félig nyitott ablak peremén.
És figyeltek.
.
(A legyek jelentése – Rendszernapló: Karika-Kocka-Szürkeség)
* **Tűz:** valódi égés. Fény és meleg forrása. Nincs szabályozva. Szabadon változik a hőleadása, létrehozatalához növényi eredetű anyagot használnak.
* **Táplálék:** kézzel készült. Tenyésztett állatból, emberi erőforrás felhasználásával. Valamit érzékelt a szaglószervünk, amely a megadott spektrumon kívül esik. Talán *illatnak* nevezték.
* **Interakciók:** szemkontaktus, érintés, ölelés, kézfogás.
* **Kommunikáció:** verbális, lassú, logikailag nem értékelhető tartalommal. Érzelmi hatások 78 százalékban. Verbalitás értékelése jogilag nem értelmezhető.
* **Digitális kapcsolat:** nincs. Analóg rendszerek használata.
* **Energiaforrás:** elavult, napfény-panelekből eredeztethető.
* **Információfeldolgozás:** lassú, antropomorf.
* **Fejlettségi szint:** megrekedt, analóg. (kb. 2020-as évekre mutat)
* **Szabálykövetés:** negatív.
* **Tárgyilagosság, logika:** negatív.
* **Megjegyzés:** Endorfin-szintjük megemelkedett, de ennek kiváltó okát a rendszer nem értelmezte.
* **Veszélyszint:** magas. Törvényen kívüli. Talán egy alternatív életmód – terjedhet!
.
(A Nagyvezír és a Főparancsnok)
– Ez nem adat! – csapott az asztalra a Nagyvezír. – Ez érzés! – mondta lenézően.
A Főparancsnok egyenes háttal állt, arcán fémes nyugalommal, és csodálta a Nagyvezírt.
– A terület nem hasznosítható. A tartalom… emberi – folytatta a vezír.
– Ki az, aki ma még fát gyújt és levest kavargat, mikor egyetlen kapszulában minden kalória benne van?! Nem értem: maguk állítják elő az ételeket, saját kezükkel készítik el. Mennyi időpazarlás! És ha másoknak is megtetszik, akkor mi lesz velünk, Vezérem?
– Az embereknek ki se kell tenniük a lábukat a buborékokból. Minden gondot levettünk a vállukról, és ez a hála érte? Egy gombnyomással mindent el tudnak intézni. Nincs szerelmi csalódás, a nőknek nem kell szenvedni a szüléstől és a házimunkától, a férfiak örökre nemzőképesek. Minden öröm beszerezhető a Boldogság-Központtól – értetlenkedett a Nagyvezír. – Most mi tévők legyünk? De egyáltalán, hogy lehet az, hogy ők nem integrálódtak? Ezért valaki megbűnhődik!
– Tisztelt Nagyvezírem, kezeljük őket lázadóként, és vigyük a burok-borogatók közé?
– A burok-borogatók már mind feladták! Ma már senki nem használja a kezét, nem utazik, és csak a *Mindenkinek 1*-et nézi. Rájöttek, hogy nincs értelme a lázadásnak. Konformista mindenki. Tudják értékelni, amit kapnak – már. A zöld zónában mindenkit látunk! – mondta a Nagyvezír, hangjában némi iróniával.
– Vezírem, meg fogom találni a felelőst! A legmeglepőbb, hogy egyetlen jelzés sem jött. Szerintem ma már a buborék olyan vonzó létforma, hogy senki nem akar úgy élni, mint harminc évvel ezelőtt. A gépek teljes nyugalmat és biztonságot adnak mindenkinek. Nekünk meg tiszteletet és hatalmat.
– Főparancsnok! Szerintem rajtunk kívül már senki nem emlékszik a múltra. Ugyan miért vágyna bárki is a zöld zónából kilépni? Jól működött az öregedőüresedő-program, no meg az agytisztító kúrtakúra. Be kell látnod: zseniálisak vagyunk. Főleg én – ezt ne feledd! – emelte fel a fejét a Nagyvezír.
– Valaki, aki nem csatlakozik, akár veszélyes is lehet – mondta a Főparancsnok.
– Menjünk. Személyesen nézzük meg! Tudni akarom, mitől jobb nekik…
– Igenis, Nagyvezír! Intézkedem – tisztelgett, majd utasítást adott a rendszernek, hogy a megfelelő kíséretről gondoskodjon.
.
(Látogatás a tanyán)
A nagyvezéri konvoj leszállt az út végén. Hófehér ruhájuk, steril öltözékük idegen volt a barna föld és a fakapu között. A kíséretükbe szegődött robotokat le kellett állítani, mert a közlekedéshez használt sűrített levegő olyan port kavart, hogy a földi gépek irányítása is akadozott. Maradtak újra a legyek.
A két ember kinyitotta az alacsony léckerítés kapuját. Virágok, fák és egy aprócska tó állt a ház előtt.
– Kérem! Veszély! Kérem! Veszély! – adta le a jelzést a Főlégy. – Beazonosíthatatlan élőlény közeledik!
– Csak egy kutya – mondta a Nagyvezír.
– Kutya… – a Főlégy adatbázist keresett, majd folytatta – megszüntetve 2036-ban. Túl sok emóciót vált ki és gondoskodást igényel. Megszüntetés 2036. 06.06-án beindítva.
– Igen, kutya… – A Főparancsnok lábai a földbe gyökereztek. Egy régi emlék szíven ütötte. Maga is meglepődött rajta, de a Nagyvezír rosszalló tekintetére erőt vett magán, és az ajtóhoz lépett.
Beléptek a házba. A meleg az arcukba csapott. A rántott hús illata régi emlékeket keltett még a Nagyvezírben is. A nagymama kérdezés nélkül megterített.
– Már vártuk magukat. Foglaljanak helyet! – mondta, és az asztalra helyezte az ételt, majd ő is leült.
A két főember minden ellenszegülés nélkül helyet foglalt. A nagymama, az apa és a gyermek kezüket nyújtották a vendégek felé, majd az apa megszólalt:
– Evés előtt mondjuk el együtt az asztali áldást: „Aki ételt-italt adott, Urunk neve legyen áldott. Ámen.”
Majd odanyújtotta a tálat a gyermek elé.
A két vendég csodálkozott. Az apa megszólalt:
– Talán ő az utolsó gyermek, akit anya szült, és nem egy lombikban keverték.
– Ezek szerint maguk tudatosan élnek itt, a zónán kívül? – kérdezte a Nagyvezír, miközben tömte magába az ételt.
– A nejemmel éppen idetartottunk az édesanyjához, amikor eljött az eltitkolt szülés ideje. Muszáj volt idejönni. Magunk akartuk nevelni a gyermekünket. Érezni egymást, szeretni. A mama sosem volt technikai zseni, így konzerválódott körülötte az élet. Pár hét múlva megszerettük ezt a tanyát. Nem volt miért visszamenni a városba. A buborékokat nem értük el – minden eszközünk lemerült, nem tudtunk jelet adni. Először véletlen volt, később tudatos.
A hangja elcsuklott.
– A lányom a saját gyermekét maga akarta táplálni, pelenkázni, beszélni tanítani – fejezte be a történetet a nagymama.
– Vele is találkozhatunk? – kérdezte a Főparancsnok.
– Sajnos nem. A szülés után egy évvel meghalt. Tudtuk, hogy így lesz – beteg volt. De ő akart a gyermekének életet adni. Saját akaratából. Saját testéből.
Az asztalnál mély csend lett. A gyermek törte meg:
– Bácsi, olvasol nekem? – és egy képes mesekönyvet tett a Nagyvezír kezébe.
A vacsora után az apa kinyitotta az ajtót, a kutya a Főparancsnok lábához telepedett. A férfi lehajolt, és megsimogatta az állatot.
Az „érzékelői” hibát jeleztek. A szíve… dobogott.
A nyitott könyv illata, a gyermek mosolya, az ablakban a virág. A Nagyvezír és a Főparancsnok egymásra néztek.
Ez a két ember már nem ugyanaz volt, mint akik egy órával korábban beléptek a házba.
.
(A rendszer omlása – „Most kezdődik…”)
– Kérem! Veszély! Kérem! Veszély! – zümmögött a Főlégy. – Érzelem! Érzelem! Nem összeegyeztethető! Jogszerűtlen! Törvényellenes! Veszélyes! A rendszer veszélyt érzékel!
A Nagyvezír és a Főparancsnok felálltak, majd elindultak a tanyáról. Ahogy kiléptek a léckerítésen, a Nagyvezír megszólalt:
– Ha jól meggondolom, én is boldogan elpipázgatnék így öregségemre egy kandalló előtt. Te mit tennél?
– Tudod, Lajoskám… – s azon, hogy a Nagyvezírt a keresztnevén szólította, még ő maga is meglepődött, de aztán folytatta:
– Én keresnék egy kutyát magamnak. Majd minden pillanatot vele töltenék…
– Akkor, hát…? Megnyomjuk azt a gombot, Rezső?
– Nyomjuk! – válaszolta határozottan a Főparancsnok, most már csak így: Rezső. – Szerinted, mi lesz a buborékban élőkkel?
– Mi lenne? Dolgoznak. Szeretkeznek. Utaznak. Kertészkednek. A nők szülnek, a férfiak horgásznak, beszélgetnek, főznek – egyszóval: élnek.
A központi rendszer leállt. Az üvegkapszulákon belüli buborékéletek recsegni kezdtek. Egyesével… kipukkantak.
.
(Buborékok pukkannak)
Minden felület elsötétült. Emberek zuhantak ki a virtuális kivetítésekből. Szobákban álltak, kezeket kerestek. Arcok kerültek szembe arcokkal.
A gyermekek, szüleiket nézték. Asszonyok a férjeiket. És kérdezték:
– Mi történik?
– Most kezdődik… – mondta valaki.
Voltak, akik örültek. Voltak, akik sírtak. És sokan voltak, akik imádkozni akartak… de nem tudták, hogyan kell.
A boltokban újra beszéltek az eladók.
A könyvtárak kinyitottak.
Valaki vállához emelt egy hegedűt.
Még egy öreg autó is előkerült. Felbőgött a motor. Megcsörrent egy kerékpár csengője.
Valaki először nézett az égre, anélkül, hogy megmérte volna a UV-indexet.
.
(A legyek döntése)
A legyek – a megfigyelő drónok – több napig figyeltek.
Nem küldtek több adatot.
A rendszer megingott.
Az egyik légy a nagymama fakanalán landolt. A másik a kenyér morzsájába bújt.
Egy harmadik a gyermek vállára szállt, és hosszan ott maradt.
Aztán egy reggel…
…már **nem akartak visszatérni**.
Egy légy hosszasan bámulta a kandalló fényét.
.
(Újraindítás)
A tanya csendes volt.
A Nagyvezír – immár csak Lajosként – visszalátogatott. Pár napra. Néhány jó ebédre.
Rezső hajnalban kiment a kertbe. Kicsit sírt.
A kutya emléke előtört. Egy kőre ült, csak nézett a távolba.
A kisfiú a könyve mellől felnézett, és így szólt:
– Apa, bekapcsoljuk a gépet?
Az apa bólintott.
Katt.
A képernyő villant.
A bejelentkezésnél ez állt:
„Frissítés telepítve: Emberi Élmény 1.0”
..