Kedves Charlie!
Már megint én vagyok az, tudod, a lány, aki már a második levelét írja neked. Annyira izgatott vagyok, annyi minden van a fejemben, de túl kevés rá a szó. Igen, ez lehet a probléma, nincs annyi szó, amennyivel kitudnám fejezni a gondolataimat, igazságtalan. Lehet, hogy nyelvújító leszek, és újakat találok ki magamnak, és megtiltom, hogy bárki is használja őket, különleges jelrendszer, ami csak az enyém. Butaságnak, és használhatatlannak hangzik, de annyira csodálatos lenne, és csak beszélnék, beszélnék a saját rendszeremben, és senki nem értene meg. Akkor legalább megérteném, hogy miért nem. Verseket, novellákat, könyveket fogalmaznék meg, és annyira, de annyira élvezném, hogy szerintem bele is bonyolódnék, és kitalálnám, hogy inkább visszatérek az anyanyelvemre. De csak egy kis időre, amíg úgy találom, hogy a megszokott szavakkal is tök jól el vagyok, és nincs szükségem több másikra.
Megnéztem egy filmet, az a neve, hogy szüfrazsett. A szüfrazsett a kedvencem az összes mondat elem közül, még a szótárt is felkutattam hátha újabbra lelek, ami ennyire gyönyörű, de nem jártam sikerrel. Szüfrazsett. Lassan ízlelgetem. Feminista harcos. Egyenjogúság, politika, erő és a hatalom romba döntése. Ők azok, akik harcoltak a női társadalomért, hogy egyek lehessünk, olyanok mint a férfiak, és igen is legyenek jogaink. Hisz megérdemeljük, nem? Isten sem felsőbbrendűnek teremtette a férfit, hanem minket teremtett az oldalbordájából, ami azt jelenti, hogy segítenünk kell egymást, hisz ha mi nem, akkor ők sem léteznének. Egy férfi mégsem szülhet helyettünk, hát hogy nézne már az ki.
Mielőtt felrémlene benned a kérdés, nem nem vagyok Isten hívő, abszolút, nem nem, és nem. A tudományban hiszek! Bizony. Számomra ez az egész vallási dolog bizonytalan alapokra épült, és hihetetlen, túlságosan is. Azt hiszem, amit látok, ezt nem láttam, mást igen. Ezért lettem ateista. Ami hasonlít az autista szóra. Ateistaként a hitem kiteljesedésében maradtam vissza, majdnem ugyanaz, hát nem? Nézz fel az égre, nyáron, este, ülj ki a tetőre, vagy a gangra, vagy a fűbe az udvaron, és csak nézd az eget, sokáig, pislogás nélkül, és ne érdekeljen, hogy könnyes lesz a szemed, nem számít, csak élvezd, hagyd az elméd száguldani. Nem, ne is gondolkodj, ne gondolj arra, hogy gondolkozol, vonatkoztass el, ne gondolj semmire, de gondolj közben mindenre, nehéz, tudom, de csodálatos, ha tudod, hogyan kell. És akkor láthatod a hazugságokra épült várat. Isten nem fog rád kacsintani, nem fog pacsit adni, és megmondani neked a tutit. Isten csendben ül. Isten mindent hagy. Isten talán nem is létezik. A Holdon átsüt a Nap fénye, extázis. Érted már mire gondolok? Ami odaát van. Fent, az űrben, a tejúton kívül, a feketelyukakon belül, az univerzumokban és a dimenziókban. Vajon miből épülünk fel? Mi van ha mi is olyanok vagyunk, mint a Sims? Minket is irányítanak, gépről? De mi történik vajon, ha megnyomják a reset gombot? És ha meghalunk vajon hová kerülünk? Van vajon valami, vagy jön a semmi, az üresség, a nem létezés?
Te beletudsz gondolni abba, hogy nem létezel? De komolyan, hogy nincsen semmi, se Föld, se emberek, se tejút, se galaxisok, sem pedig univerzum? Te sem létezel, de a szó szoros értelmében. Nem, sehogyan, eltudod képzelni? Lehetetlen, mert úgy gondolják mások, hogy ilyen nincs, és ezt ültetik belénk is, akiknek jó lenne néha ilyeneken ábrándozni. Kiölik belőlünk a semmit, és a mindent. Ezért nem megy, de megnyugtatlak hogy nekem sem igazán. Mármint, nem tudok a feketén kívül sötétebb színt, amivel kitudnám fejezni azt, amit ilyenkor érzek. A semmi maga a legsötétebb szín. A minden pedig még sötétebb. És tulajdonképpen a semmiben is ott van a minden, sem-minden. De a mindenben nincs ott a semmi, pedig benne kellene hogy legyen. Minse. Új szó. A minse lesz a kedvencem, már csak egy színt kell találnom hozzá.
A koliban bezárkóztam a wcbe, ahol nincs ablak, és még csak villanyt sem kapcsoltam, ami azért elég rémisztő, hisz egy régi apácazárdáról beszélünk. Ki tudja, hányan haltak már meg itt, pontosan ebben a helyiségben. Bár szerintem ez kizárható, nem hiszem, hogy valaki pont a wc-ben távozott volna el, majd holnap megkérdezem. Én félek a sötétben, egészen kiskorom óta, mióta láttam egy szellemet. Nem viccelek, tényleg láttam egyet, de ezt most inkább nem írom le, ahhoz túlságosan is be vagyok rosálva. Majd ha felgyullad a fény, akkor mesélek majd róla, de mivel már mindenki alszik, a kapcsoló meg az ajtón kívül van, így képtelenség. Tehát most itt vagyok, mint egy hajléktalan az aluljáróban, és ülök a hideg kövön, pont a toalett mellet. Elég absztrakt képet alkotunk így, hárman, a laptopom, a wc és én. Már csak telibe kellene hánynom a kádat, vagy a mosdót, hogy hű legyen az összkép. Ezt a mondatot másodszor gépelem be, mivel átíróra váltottam véletlenül, és nem tudom hogyan kell visszaállítani. Most már jobban figyelnem kell. Azt érzem, hogy figyel valaki, de lehet képzelődök, ha mégsem, akkor innen üdvözlöm a pajtásomat, beszélni nem merek, félek, hogy tényleg előjön, és rám támad. Annyira gyáva vagyok.
Ha régen éltem volna, akkor harcoltam volna a jogaimért, nem érdekelt volna a börtön, vagy az hogy megölnek, most meg berezelek a csapból csöpögő víztől, és az ajtó nyikorgásától. Lehet nem is lettem volna jó háborús, könnyű préda lettem volna. Ez elszomorít. Bátor leszek. Köszöntem az előttem elterülő semminek, de nem köszönt vissza. Vagy elbújt a lény, vagy csak őt sem érdeklem. Nem baj, megszoktam már, ne aggódj, rendben vagyok. Nyugodt.
Bár kellene egy szál cigi,jól esne, de este elszívtam az utolsó szálamat is, ami azért elég elkeserítő arra nézve, hogy még csak csütörtök van, és holnap csak délután lesz megint. Nikotin hiány. Az egyetlen vigaszom. A francba. A füstje gondolatától lerészegedem, miért is kínzom magam ezzel. Nemhogy a szép dolgokra koncentrálnék, igen, arra kellene. A cigaretta helyett van laptopom, amin most ezt begépelhetem, és élvezhetem a saját elme futtatásomnak az eredményét, bár tudom, hogy másoknak semmi értelmet nem ad, nekem viszont rengeteget, már csak azért is, mert eddig sosem beszéltem senkinek a saját gondolataimról. Rejtett mind, attól tartok, hogy nem értené meg a korosztályom, vagy akármi. Vagy kinevetnének érte, és ujjal mutogatnának azért, mert nem úgy gondolom, ahogyan ők. Annyira gázosak, nem? Az egyediség is már csak tucat, a tucat pedig egyedi. Hova tartunk? Merre felé?
A társadalomról jut eszembe, nem tudom te hogy vagy ezzel, de nekem egyáltalán nem tetszik, hogy itt kell élnem, és ebben az időben. Annyira lennék időutazó, de tényleg! Hogy akkor éljek, amikor a szüleim. 1980-85-90-95. Depeche mode! Bomber dzsekik. Elfogadás. Jó zene. Egyediség. Igen, igen, ezt szeretném. Eltűnni az időben visszafelé. Lebegni a múlt és a jelen között. Valahol lenni. Máshol. Bárhol. Velem tartanál? Talán rátudnálak venni, és együtt másolnánk kazettát, és együtt olvasnánk a Zabhegyezőt, és együtt nem lennének korlátaink. Te, a szabadság, és én. Hát nem fantasztikus ötlet? Vajon megfognád a kezem? Miért jutott ez most eszembe? Megölelnél? Kedves lennél velem? Elragadott hév, bocsánat. Nem akartam ilyen lenni veled, de úgy vélem, hogy kitörölni már nem fogom ezeket a mondatokat, pont azért, mert aktuálisak, és ezek is bennem vannak. Igen, én nem vagyok olyan, aki megnyomja a ‘bekszpészt’ és átformálja azt, amit egyszer már megfogalmazott, csak hogy jobb legyen, és giccsesebb. Én nem az a fajta vagyok. Mindent megszoktam hagyni, ez az én stílusom, az hogy mi jut eszembe, azt pedig nem tudom kiradírozni, és őszintén, nem is szeretném.
Itt ülök húsz perce, és már elfogyott az oxigén. Vajon kinyissam az ajtót, vagy ne? Halkan akarom, minél kevesebb motoszkálással, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy én a mosdóban tevékenykedek. Bár, mindenki alszik. De tudod, itt még a falnak is füle, és szeme van, óvatosan el bánni ezzel. Sikerült, most kintről jön be a neon lámpa fényének a sugara, egy csíkban vetődik a fürdőszoba sötét körvonalaira. Olyan mint a napfény télen, van, de mégsincs.
Holnap nemzeti ünnep lesz, hősökért, akik megváltották Magyarországot. Nem nagy kunszt. Legalábbis nekem nem az, lehet azért, mert még nem értettem meg a lényegét. Túlságosan lefoglal az elmélkedés, bocsánat, ez nekem túl száraz. Nekem erről mindig az ünneplő ruha jut eszembe, a fehér ing, és a fekete nadrág, és a kényelmetlenkedés, egy egész napon keresztül a semmiért. Mintha ezzel bárkit is megválthatnánk, hogy kiöltözünk. Baromságnak tartom. A halottaink nem fognak ettől feltámadni. Ami volt, elmúlt. Ezért lenne jó egy idő gép.
Most, ahogy ezen évedek, rájöttem, hogy tulajdonképpen a legelső középiskolai napomra mennék vissza szívesen. És tudod miért? Hogy másképp mutatkozzak be az osztály társaimnak, azért. És akkor talán most lennének barátaim, és nem írnék most neked, és nem ülnék a WC csempéjén a világ űrt magam elé képzelve. Azt akarom, hogy az univerzum átöleljen engem, szóval most kitárom mindkét karom, és az olyan, mintha minden az enyém lenne, a semmivel együtt, és kapnék egy ölelést, mindenkitől, és tulajdonképpen senkitől. Megöleltem a Tejutat, sőt mi több, az összes galaxist, a végtelennel együtt, és tudod mit? Ebben az ölelésben te is benne voltál. Talán te voltál a legjobban.
Szeretettel ölel, A lány.
(2015.06.)
