Elsuhanó fák, az autó motorjának lágy búgása, vakító napsütés. Hová tettem már megint a napszemüvegemet? Pont akkor, amikor tényleg szükségem lett volna rá. Nem is csak a nap miatt, hanem hogy legyen mivel eltakarnom a szemem sarkában gyülemlő csillogó könnycseppeket. Örömkönnyek, vagy a fájdalom folyékony állagú távozása? Talán egy kicsit mindkettő. Az autó megállt, én pedig végignéztem a karjaimon. Egy véraláfutás a jobbon, kettő másik a balon. Egy a bal combomon, kettő a jobbon. Előkotortam a napszemüvegemet a táskám legmélyéről, s lassú léptekkel elindultam a családi házunk bejárati ajtaja felé, de mielőtt még odaértem volna, az ajtó kicsapódott és édesanyám megindult felém.
– Na? – szegezte nekem a kérdést – Milyen volt?
– Nagyon jó! – vágtam rá mindenféle habozás nélkül.
– Azaz?… – várta a folytatást.
– Megbeszéltük. Szóval… minden oké – feleltem mosolyogva.
Anyám szemében a hitetlenkedés halvány fénye csillogott, de hát mi mást mondhattam volna neki? Hogy most, hogy megbeszéltük, semmi sincs rendben? És soha nem is lesz már minden rendben? Még a végén elkezdene aggódni, és akkor ideges lenne és akkor én is ideges lennék és akkor a házban mindenki ideges lenne és akkor…
– Hát veled meg mi lett? – szólalt meg anyám ismét, amikor beértünk a házba.
– Hogy érted? – kérdeztem, holott nagyon is tudtam, hogy érti. Anyám tekintetével a végtagjaim különböző pontjain elhelyezkedő kékes-lilás foltokat vizsgálta. Felvehettem volna hosszú nadrágot, vagy egy hosszú ujjút, csak hát az augusztusi százhúsz fokban nem lett volna valami előnyös.
– Mi történt veled? – kérdezte újra.
– Elestem – hazudtam.
– Ennyire?
– Részeg voltam – hazudtam megint.
– Ennyire?!
– Látod… van ilyen – feleltem könnyed nevetéssel, ami anyámat nem igen hatotta meg. Megforgatta a szemeit, és látva, hogy nem óhajtok többet beszélni a dologról, elment a konyhába rántott húst sütni. Mielőtt a könnyek ismét megindultak volna kifelé a szememből, én is tovább haladtam. Magamra zártam a fürdőszoba ajtót, s újra megvizsgáltam magam a tükörben. Mi történt velem? Elestem? Részeg voltam? Nem is én voltam?… Nem is én voltam. Mély lélegzet, arcmosás, majd elhagyva a fürdőszobát egyenesen a szobámba mentem. Elkezdtem kipakolni a cuccaimat, mikor kinyílt az ajtó, s a húgom viharzott be rajta. Ölelkezések közepette tette fel a kérdést:
– Milyen volt?
– Szuper.
Végignézett rajtam, majd újabb kérdést dobott felém.
– Mi történt veled?
– Elestem – hazudtam.
Húgom felvonta szemöldökét, majd szigorú arccal nézett rám.
– Hazudsz – mondta.
– Igen – feleltem, s ezúttal tényleg igazat mondtam.
