Szerette a repülőterek hangulatát. Kicsit olyanok, mint az Ég előszobái.
Benne van ebben az is, hogy az ember Ikarosz óta vágyik a felhők fölé emelkedni. Még ha van is benne némi félelem, ez csak kíváncsi bizsergésben nyilvánul meg, hiszen tudja, hogy hamarosan elrugaszkodik a földtől, s szárnyalhat, mint egy madár.
Még akkor is így van ez, ha a vasmadár szűk ülésébe kötözve rájön, hogy mindez csak illúzió, s az elegáns hófehér, habos bárányfelhők felülről nézve csak mókás vattapamacsok.
Gondolta megünnepli első ázsiai útját s kért egy pohár pezsgőt a stewardesstől, s a kezéhez készítette esti olvasmányát Wass Albert Funtinelli boszorkány című regényének utolsó kötetét.
Próbált kényelmesen elhelyezkedni, mert tudta, hogy hosszú repülőút áll előtte. Szerencséje volt, mert éppen a vészkijárat folyosója mögötti sorban kapott helyet, így előtte nem voltak ülések, ki tudta nyújtani a lábát. Egy hórihorgas, nyakigláb német férfi a beszállás után rögtön észre is vette, hogy mellette üresen maradt egy hely, s megkérdezte átülhet-e.
Rábólintott.
Sötétedett. A gép motorja egyhangúan duruzsolt. Jóleső fáradtság lett úrrá rajta, kényelmesen kinyújtózott. Kicsit zavarta, hogy a német férfi hosszú karjai a közös karfát bitorolták, s a könyöke időnként az oldalát böködte, de azután magával ragadta a történet……
A hajnali órákban arra ébredt, hogy az ablak lehúzott rolójának résein beszűrődik a kabinba egy kósza fénysugár.
Kínában már régen felkelt a nap!
Ébredezés közben „megütötték” a fülét a konyha felől beszűrődő zajok, s érezte a levegővel bekúszó illatokat. A furcsa ázsiai fűszerek illatát.
Megérkezett.
Reggeli után landoltak a Baiyun Airporton. Elveszett apró hangyának érezte magát a repülőtér monumentális méreteit látva, s rémisztőnek a végeláthatatlanul kígyózó embersorokat. Hihetetlennek tűnt, de szűk óra múlva már a várakozók között kutatta tekintetével az ő „emberét”. Nem tartott sokáig hiszen Gábor kitűnt a tömegből magas termetével s fehérlő hajával. Nem volt képes araszolni tovább, kilépett a tömegből, s a kordon szalagját megemelve átbújt alatta, s kitörő örömmel vetette magát Gábor karjaiba.
Amikor a repülőtér épületből kiléptek, nem csak az Ázsiára oly jellemző páratelt levegő vágta mellbe, de a város látványa is.
Pillanatokig csak állt ott, az ámulattól földbegyökerezett lábakkal, s próbálta felfogni, hogy egy tizenkét milliós metropoliszba érkezett.
Az utakon őrült forgalom, zaj, és por. Többszintes felüljárókon szédületes tempóban kanyargó autók és buszok.
Beszálltak az egyik, város felé haladó buszba, s szeme az ablakon keresztül a tájat pásztázta.
Az út két oldalán külvárosi, – itthoni paneltömbökre emlékeztető – többemeletes lakóházak végeláthatatlan sora, melyek szinte egymást érték. Az ablakokban – mint egy olasz neorealista filmben – kilógatott ruhák száradtak.
Üdítő színfoltot az egyforma szürkeségben, csak a lakóházak tetején zöldellő kertek hoztak, no meg az út melletti egzotikus, európai szemnek szokatlan növények, amelyek kissé porosan is kellemes látványt nyújtottak.