FAGYLALT
Vágom a léceket, deszkákat a kínai gyártmányú kézi, akkus láncfűrésszel. Szerencsére dupla akkumu-látorral rendeltem, így, mire az egyik lemerülne, a másikkal már folytathatom is a munkát.
Első fiú unokám nézi, mint serénykedem, egy-egy melléesett deszka- vagy lécdarabot feltesz a talics-kára… Örülök a segítségének, mivel nekem így, 74 után már nem nagyon akarózik lehajolni, vagy legug-golni egy-egy darab fáért…
Beesteledik, s anyja hívja vacsorázni. Én is szedelőzködöm, és húznám ki az akku-töltőt, ne legyen egész éjjel áram alatt, mire ő megszólal: – Papa! Minek húztad ki, láthatod, hogy a kontroll-lámpa még pirosan világít!
Gondoltam, nem magyarázok neki semmi fizikát, (amihez amúgy sem értek), inkább tréfával ütöttem el a kérdését: – Tudod, Picinyem, éjjel nem látom, mennyi áram kerül az akkuba, lehet, hogy reggelre már túltölt, és ki is folyik belőle…
Furcsán néz rám, valószínűleg egy szavamat sem hiszi, de – óvodás lévén – megcáfolni sem tudja, így hosszas gondolkodás után vállát megrántva bemegy a házba.
Én pedig rakom össze a szerszámokat, söprök össze, és húzom ki a rádió madzagját is a konnektorból. Mennék be, az ajtóban azonban a Picinyem áll, kezében a kedvenc zsiráfos mélytányérjával. Időm sincs megkérdezni, mit keres itt megint, amikor már mondja is: – Tudod, Papa, azt hiszem, igazad van, de hogy el ne vesszen az áram, itt a tányérkám, tedd az akku alá! Ha mégis kifolyna, majd reggel visszaöntöd belé, jó? – és olyan komolyan mondja, hogy már majdnem el is hiszem, amit mond. Csak a mosolygós szeme árulja el, hogy most ő próbálna engem megtréfálni.
Ugye, ez az a tipikus helyzet, amikor a fagyi visszanyalt?