Mikor Gábor pár hónappal ezelőtt szóba hozta, hogy ki kellene költözniük két évre Kínába az egész olyan váratlan volt, és hihetetlennek tűnt.
A szocializmus „kalodája” után fogalma sem volt milyen lehet Ázsia.
Inkább rémtörténetek jutottak eszébe. A rendszerváltás után Kőbányán elszaporodó kínai piacok, ahol a kistermetű, ferde szemű, egymáshoz egypetéjű ikrekként hasonlító emberkék sokszor kevés pénzért ugyan, de használhatatlan árucikkeket adtak el, s furcsa módját választották a piacszerzésnek, mert a kiszemelt áldozatukat holdújévkor eltették láb alól. Ezután sok esetben megszerezték a személyiségüket is, mert magukhoz vették az igazolványukat, hiszen egyetlen magyar rendőr sem tudta egymástól megkülönböztetni őket.
Nos, ezek a történetek nem voltak valami biztatóak, főleg hogy éltek olyan sztereotípiák is, hogy a világnak azon a felén ázsiai állapotok uralkodnak, vagyis még a nagyvárosokban sincs csatornázottság, emiatt iható víz sem, sok a szemét az utakon, nagy a nyomor és a külföldit bármikor elrabolhatják, s soha többé nem kerül elő.
Igaz, munkált benne a kíváncsiság is.
Valaha –kislány korában-abban a kicsi alföldi faluban ahol nevelkedett szinte „falta” azokat a könyveket, amelyek furcsa egzotikus tájakra repítették.
De, soha nem gondolta volna, amikor fiatal leányként G. Hajnóczi Rózsa naplóját, a Bengáli tűz-et rongyosra olvasta, hogy valaha neki is felkínálja majd valaki a lehetőséget, hogy a mindennapjait egy ilyen egzotikus helyen élje, ha nem is az ezerarcú Indiában, a jógik, fakírok földjén, hanem a legalább olyan titokzatos Kínában.
Hezitált tehát, Gábort pedig sürgette a cégtulajdonos. Neki azt mondta, hogy nélküle nem vállalja a kinti életet.
Egyik útjáról hozott neki ajándékba egy könyvet, mely Kína ötezer éves történetének lenyomata volt varázslatos természeti képekkel. Hitetlenkedve nézte a csodákat, amit az emberi fantázia és kéz alkotott. Tűhegyes vörös sziklák csúcsára épített kolostorok, felhőkbe nyúló hegyek oldalába vájt légbe lógó lépcsők, mint valami égi lajtorják, néhol pedig hegyoldalból kinyúló semmiben lebegő házak.
Ehhez képest most itt állt egy nyomasztóan hatalmas és zsúfolt városban, ahol semmi sem volt emberi léptékű.
Gábor hotelja a belvárosban volt, nem túl messze a város kettészelő, Pearl River folyó partjától.
Amikor megérkeztek és lepakolták a bőröndöket a szobában, Gábor telefonja megcsörrent. Rövid ideig beszélt valakivel, majd azt kérdezte:
-Mit szólnál hozzá Nóri, ha elmennénk ebédelni. Az egyik kínai kolléganőm Susie meghívott bennünket. Ha nem vagy túl fáradt az utazástól, akkor most szólok neki, hogy köszönettel elfogadjuk a meghívást.
Szívesebben sétált volna kettesben Gáborral, ismerkedett volna a várossal, de mégsem volt ellenvetése, gondolta lesz még idejük egymásra.
Furcsa módon a hét óra időeltolódás és a tizenöt órás repülőút után sem érzett fáradtságot.
– Majd megtanulod, hogy a biológiai órádnak is át kell állnia, s ehhez kb. annyi nap kell amennyi az időeltolódás-mondta Gábor.
Míg a város aszfaltját koptatták lábaik, kíváncsian méregette az épületeket. A színes reklámokat a házak falán s a végeláthatatlan emberfolyamot, míg egy, a járdától több emeleten keresztül a tetőig nyúló üvegfalú épülethez értek.
Lifttel mentek fel az ötödik emeletre, ahol egy hölgy fogadta őket, aki az üdvözlés után kérte, hogy kövessék, de abban a pillanatban egy közeli asztaltól egy magas, fiatal kínai lány lépett elő, s mosolyogva intett feléjük.
Ő volt az egyik kolléga, Susie, avagy kínai nevén Xin.
Ez volt az első alkalom, amikor közelebbi kapcsolatba került egy kínai emberrel. Nem is leplezett kíváncsisággal mérte végig a lányt. Susie magas volt és vékony, erősen kiugró ázsiai arccsonttal, nagyon ferde vágású, keskeny résnyire nyitható szemekkel. Talán csak a haja volt az átlagtól eltérő, mert göndör fürtökben keretezte az arcát. Fiatalabb volt, mint ők, mintegy generációbeli különbséggel. A mosoly mintha szerves tartozéka lenne, szinte sohasem hagyta el az ajkát. Az a fajta nő volt, aki ezzel mindenkit le tudott venni a lábáról.
Gábortól hallott már róla, úgy, mint kedvenc kolléganőjéről, s most – már az első találkozáskor – megérzett valamit kettőjük cinkos kapcsolatából, amely kissé féltékennyé tette.
Az első kínai ebédje kisebb malőrrel indult, mert nem volt felkészülve rá, hogy itt bizony egy étteremben nem feltétlenül tartanak nyugati vendég részére evőeszközöket, így kénytelen volt az evőpálcikákkal szerencsétlenkedni, aminek az lett a következménye, hogy a gyomra jórészt üresen maradt.
Amikor az étteremből hazafelé indultak, a kijáratnál megdöbbenve torpantak meg, mert az utcán féllábszárig érő víz hömpölygött.
Míg ebédeltek, hirtelen a semmiből előtűnve, kisebbfajta tájfun keletkezett – ami itt gyakori – s ők már csak az özönvízszerű eső következményeit láthatták. Az utcán az emberek a megszokás nemtörődömségével vették mindezt tudomásul. A legtöbben egyszerűen lekapták a cipőjüket – még az öltönyösök is – feltűrték a nadrágjuk szárát és belegázoltak a koszos lébe.
Nekik nem volt ehhez kedvük, s Susie mentette meg a helyzetet, aki visszament az étterembe, s két-két műanyag zacskót kért a lábaikra.
Késő délutánra az utakon hömpölygő víznek már nyoma sem volt. Elnyelték a csatornák, s felszippantották az ezerrel tűző trópusi napsugarak, csak néhol emlékeztettek rá a piros lampiondarabok, a letört faágak, a szétázott papírszemét és persze az őrült magas, fullasztó páratartalom.
Estére meghívásuk volt a kollégáktól egy vacsorára, s bár nagyon álmos volt – a biológiai órája már késő éjszakát jelzett – mégis úgy döntött, hogy hallgat Gáborra, s úgy ahogyan kell, becsapva az érzékeit, kitolja a délutánt a késő éjszakába.
Amikor Gábor elküldte neki a repülőjegyet, nem is titkolt szándéka az volt, hogy elvarázsolja őt egy ajándék egzotikus kínai utazással, hogy bepillantson az itteni életbe, s megismerje a várost ahol majd élni fognak és persze a kínai kollégákat.
Így délután taxit hívtak – mert ebben a hatalmas városban nem lehet csak úgy andalogni – hogy eljussanak a város másik végében lévő műemlékekhez.
A város – Guandong tartomány székhelye – sosem volt a császári dinasztiák székhelye, de Kína ipari és kereskedelmi központja, s nem utolsósorban a kínai rockzene fellegvára, ezért gyakran mondják róla, hogy több szórakozási lehetőséget kínál, mint látnivalót. Azért a felhőkarcolók között megmaradtak a régi templomok, például a „fiúi szeretetnek” szentelt buddhista szentély, amelyet i.e. IV. sz.-ban alapítottak, valamint a város legmagasabb pagodája, a nyolc szögletű Huata (Virág pagoda).
Pechjükre Gábor a szállodában felejtette a mobilját így nem tudott segítséget kérni a kollégáktól, a taxis pedig egy kukkot sem értett angolul. Talán, hogy szabaduljon tőlük, s a kellemetlen helyzettől, letette őket egy utcasarkon, egy romos épület előtt – jó pár kilométerrel a kiindulási ponttól – a kezével útba igazítóan intve, hogy merre induljanak, s azután gázt adott és eltűnt. Már maga az épület is gyanús volt, de a környék még inkább, ugyanis az épületet megkerülve egy szűk kis sikátorba jutottak. Földszintes, máladozó vakolatú épületek között, kiálló macskaköveken botladozva, végre az utca végén megpillantottak egy fabódét, mely előtt pár ember ácsorgott. Közelebb érve kiderült, hogy ez valamiféle utcai „büfé”, ahol furcsa megnyúzott állati tetemek lógtak szép sorjában felakasztva.
Az illat, ami a faszenes parázs körül terjengett kissé orrfacsaró volt. Tudták, hogy itt útbaigazítást nem remélhetnek, ezért gyorsabbra vették a tempót, s két óra múlva amikor megpillantották a felhőket böködő Pearl River Towert, már tudták, hogy csak toronyiránt kell menniük, s hamarosan hazatalálnak.
A városnéző séta balul ütött ki, s már csak annyi idejük maradt, hogy felfrissítsék magukat, s átöltözzenek, máris a szálloda előtt állt a céges autó, mely a vacsora helyszínére szállította őket.
A Pearl River (Gyöngy folyó) partján haladtak.
A városra már rátelepedett a sötétség, de a folyóparti felhőkarcolók, hidak fényei visszatükröződtek a vízben, mintha ezernyi csillag költözött volna le a földre.
A folyó egyik oldalága által bekerített kis szigeten lévő szállodába szólt a meghívás.
Amikor beléptek a hetedik emeleti különterembe már mindenki ott volt, s az egyetlen kerek asztal körül ültek. Az üdvözlések után helyet foglaltak. Egyedül Susie volt ismerőse a társaságban, akit kettőjük közé ültettek.
Kínában az a szokás, hogy a vendég mellé mindig egy helybelit ültetnek, aki megmutatja hogyan kell elfogyasztani a különböző fogásokat. A vendégek soha nem önállóan rendelnek az étlapról, hanem közösen. Az ételeket a személyzet a dupla kör alakú asztal felső részére rakja, ami elforgatható, s mindenki azt az ételt forgatja maga elé amiből enni szeretne, s amiből pálcikával kivehet. A húsok felismerhetetlenségig feldarabolva, fűszeres szószban vannak, kivéve a rákokat, és a kagylókat melyeket a saját páncéljukban tálalnak. Elmaradhatatlan tartozéka az étkezésnek a tea, mely néha gabonából készül, de a legkedveltebb a jázmin tea.
A sok furcsaság kissé elvonta a figyelmét, de nem tudta nem észrevenni, hogy Gábor és Susie egész vacsora alatt szinte csak egymással voltak elfoglalva.
Gábor már negyedik hónapját töltötte Kínában, s hétvégenként gyakran együtt kirándultak a lánnyal. Egyedül érezte magát, s még a féltékenység is gyötörte.
A vacsora végeztével Paul, az egyik angol nemzetiségű főnök mellé szegődött a liftben:
– Nóra, ha megengeded, mutatnék neked valami érdekeset, amit még biztosan nem láttál.
Még a kijárat előtt benyitottak egy terembe, s valóban szóhoz sem tudott jutni az ámulattól.
A hatalmas helyiségben ezerféle élő állat várakozott megadóan sorsára, hogy majd elkészítve, valamelyik vendég tányérjában landoljon. Voltak itt teknősbékák, cápa, krokodilok, hatalmas rákok, kígyók, skorpiók, különféle bogarak, kagylók, osztrigák, hogy csak a legkülönlegesebbeket említse.
– Tudod egy kínainak csak az a friss hús, amit ő maga választ ki az élő állatok közül, s ezt készítik el neki – mondta Paul.
Mire végére értek a kulináris kalandnak kellőképpen elfáradt fizikailag, csak a lelke, s az érzékei voltak fölspanolva. Alig várta, hogy visszaérjenek a szállodába, s az ajtón belépve magából kikelve esett neki Gábornak:
– Nem tudom, hogy képzelted, hogy kész tények elé állítasz? Nem kellett volna idehívnod, ha közted és a kis kínai kolléganőd között valamiféle kis liezon van. Tudod, hogy ez milyen megalázó nekem?
– Csak nem képzeled Nóri, hogy közöttünk Susie-val szimpátián kívül más is lehetne, hiszen bármi kis apróság miatt a kínaiak engem rögtön kirúgnának. Itt teljesen mások az erkölcsök, mint Európában. Egyébként is, az apja lehetnék és a főnöke is vagyok. Ő csak egy nagyon kedves lány, aki sokat segített nekem.
A fürdőszobában még dúlt-fúlt, de mire kilépett a nappaliba, az asztalon egy üveg jégbe hűtött francia pezsgő várt rá.
Koccintottak a viszontlátásra, s mire kiitta a pohár tartalmát kellemes bódulat fogta el.
Arra nem emlékszik hogyan jutottak el a hálószobáig, csak arra, hogy még látta a hálószoba ablakán keresztül a villódzó, lüktető nagyvárosi fényeket, s a szálloda cégéréről beintegető aranyozott főnix madarat, s azután minden elsüllyedt…