A tűz
A férfi minden reggel leült az iskola bejárata melletti padra, és szótlanul figyelte az emberáradatot. Nem mosolygott, de arcán komorságnak se volt nyoma. Inkább valamiféle kíváncsisággal nézte az érkező anyákat és apákat, akik hosszan búcsúzkodtak, mintha nem délután vinnék haza a gyerekeiket. Volt, aki csókokat dobált, mások szíveket formáltak az ujjaikból, egyszóval látványosan mutatták a külvilágnak, hogy ők szeretik a gyerekeiket, figyelnek rájuk, és ha kellene, az életüket adnák értük. Igaz, hogy pár lépéssel később már a telefonjaikat bújták, de ezek a pillanatok már túlvoltak a külvilág erősen kritikus világától.
Akadtak anyák, apák, akik szinte húzták maguk után az iskolást, vagy épp málhás szamárként cipelték életerős tízévesük holmiját, aki unatkozva ballagott mellettük. Kevesen beszélgettek egymással, még kevesebben mosolyogtak. A feszültség és a kapkodás lehervasztotta arcukról az örömöt, és eszükbe se jutott, milyen jó, hogy vannak egymásnak.
A férfi se tudta egykoron, mert ideje sem volt azzal törődni, hogy mit akar a nagyobbik, amikor a kicsi a fülét rágta apróságokért, nem beszélve az anyjukról, akinek mindig kellett valami. Új ruha vagy táska gyakran, de kért kozmetikusra, harisnyára és parfümökre is. Közel se keresett annyit, amennyit családja költeni szeretett volna, emiatt gyakran lelkifurdalás gyötörte. Megígérte egykoron, hogy mindent megad nekik. A minden mindenét, hogy sose legyenek szomorúak. Elbukott ebben is, ahogy sok másban, pedig egyezséget kötött istennel még egész kiskorában. Szegények voltak, volt, hogy húst nem ettek napokig, és nem telt nekik drága edzőcipőre, ami nélkül nem lehetett focista. Egy éjjel, amikor álmatlanul hánykolódott a keskeny sezlonon, tíz éve minden bátorságával megszólította Istent. Kérte, hogy vegye el a szegénységét, adjon nekik jómódot, és akkor elvehet tőle bármit, nem fog tiltakozni. Kérése meghallgatásra lelt, de nem akkor és nem úgy, ahogy hitte. Focista nem lett belőle, de még harmadosztályú se, mert megsérült a lába, és abba kellett hagynia a játékot. Ekkor fordult a papír felé, és kezdett rajzolni. Kiderült, hogy van tehetsége a számokhoz és a rajzhoz. Adta magát a mérnöki pálya, amelynek elérésében végül nagybátyja segítette, akinek nem lehetett gyereke. Harminc múlt, mire megtalálta mostani párját, és pár éven belül megszületett a fia és a lánya. Kerek lett minden. Túl kerek. Isten megadta, amit kért, és sokáig nem nyújtotta be a számlát.
Egyik-másik ember köszönt neki, de legtöbben elfordították a fejüket. Ruhája, ha nem is volt a tegnapi divatnak megfelelő, azért tiszta volt, bár ritkán mosott, főleg amióta nem volt áram a házában. Nem is a sajátja volt, az önkormányzat utalta ki neki hónapokkal az események után. Akkora már nem volt önmaga. Harminc kilót fogyott, és bekattant, ahogy suttogták az emberek. Ennek lassan húsz éve, és bár az idő haladt, a kattanás maradt. Vele jött a szótlanság, a csend és semmihez nem hasonlítható magány. Elmentek mind, csak ő maradt. Velük ment a ház is, az élet, amit adott, és a fény, ami miatt minden reggel felkelt.
Voltak gyerekek, akik annyira féltek tőle, hogy szorosan anyjuk lábához bújtak, és még ránézni se mertek. Ő meg csak bólogatott, de aprókat, szinte észrevétlenül, mert megértette reakcióikat. Szakálla megnőtt, haja fésűt se látott évek óta, és szövetkabátja ujja erősen foszlott. Garbója és zakója volt vagy ötvenéves, de még lehetett használni. Egyedül a lábbelikkel állt hadilábon, azok hamar tönkrementek. Az adományokban ritkán fordult meg rendes bakancs vagy fűzős cipő.
Elvétve történtek kisebb csodák is. Egy-egy felnőtt rámosolygott, és hozott neki a büféből egy szalámis zsemlét vagy kakaós csigát. Nem utasította vissza, csak letette maga mellé, és amikor becsengettek és üres lett a bejárat, komótosan megette. Nem szerette, ha nézik, mert ő nem volt hajléktalan, annál inkább lélektelen.
Azon a reggelen a tűz jött és vitte, ami útjába került. Tárgyat, embert, reményt. Ők hárman odalettek, már a füstben megfulladtak. Ezt remélte. Arra nem gondolt, hogy szenvedtek. Már nem. Az első hetekben nem mozdult az üszkös falak mellől, csak várta, hogy meghallja a kisebbik lánya hangját, majd felesége morgását, mert nem rámoltak el maguk után. A hangok egy ideig még jöttek, beférkőztek az agyába, de amikor kezdtek elmaradozni, akkor roppant össze. Egy hajnalon puszta kézzel rontott neki a megmaradt falaknak, és ütötte-vágta őket, míg ráhívták a rendőrséget, akik elvitették, mert már nem volt magánál. Fél év múlva tért csak vissza a városba. Hetekig aludt az utcán, az egyik bolt előtti padon és a templomkertben, míg a polgármester felajánlott neki egy düledező házat a város legszélső utcájában. Vályogból volt, de még állt, és nem ázott be. Munkája rég nem volt, pénze se, így evett, ha talált valamit, és sírt, ha nem látta senki. Különösen azon a napon, amikor a kisebbik lánya, Julcsi is iskolás lett volna. Azon a reggelen leült a padra, és várta, hogy megpillantsa. Csak jöttek sorban a gyerekek és mind hasonlított rá, és mind más volt. Ma már egyetemista lehetne, a nagyobb meg fodrász vagy orvos, ki tudja, melyiket választotta volna végig.
A város ismerte, nem bántotta, csak az újak, akik, beköltöztek és nem tudták, ki és mi ő. Nekik jelentett gondot, meg a gyerekeiknek, akik szeme már nem bírta el a rút szegénységet és a vele járó szagokat. Akkor tudta meg, hogy ijesztő a tekintete, hogy rossz fényt vet a városra, és az iskolások rettegnek tőle. Ezt mondta az igazgatónő, amikor finoman megkérte, hogy üldögéljen máshol reggelente. Képtelen volt elmondani neki, hogy nem teheti, mert a lánya a falak közt van, ott tanul és ugrándozik, nem hagyhatja magára. Bólintott, majd másnap megint megjelent. Vigyáznia kellett Julcsira, ha már azon a reggelen nem tette, hanem dolgozni ment. Meg kell kérdeznie tőle, kapott-e ötöst, vannak barátnői és hogy milyen volt a tejbegríz. Ha volt benne csomó, kiszedte-e vagy azzal együtt szereti, ahogy az apja?
A portás figyelmeztette, hogy rossz vége lesz makacsságának, de nem törődött vele. Aztán feljelentették, mert zavarja a nyugalmat. Ő, aki senkihez se szólt. Talán a némasága tette ijesztővé, de szavak már nem jöttek ki a száján, csak halkan fojtott el egy-egy sóhajt, amikor a fehérmasnis kislányok egyike-másika rápillantott.
Jött egy rendőr és felszólította, hogy távozzon. Másnap megint. Harmadnap azonban ketten voltak és megfenyegették. Ekkor már többen figyelték a jelenetet. Köztük azok is, akik kérték az eltávolítását. Csak rázta a fejét és bámult befelé, miközben megmarkolták a grabancát. Egy héten át megismétlődött a jelenet, amikor egy nő a rendőrökhöz lépett. Mondott nekik valami, mire elengedték az öreget. Megfordultak és szó nélkül távoztak. A nő megvárta, míg a tömeg eloszlik, csak ekkor lépett a férfihoz.
– Hoztam magának valamit! – mondta. – Biztosan nem emlékszik rám, de a lánya barátnője voltam. – Nézze! – és ívesen hajlított, gyönyörű tölgyfapadra mutatott.
Ketten akkor tették le a bejárat közelébe. A támlájára nevek voltak vésve. A két kislányé és a feleségéé. A férfi szeme megtelt könnyel. Szó nem hagyta el az ajkát, de szeméből sütött a hála. Közelebb lépett, megtapogatta, és újra nőre pillantott.
– Foglaljon csak helyet! Senki nem fogja elküldeni többé! – mondta kedvesen.
Ebben igaza is lehetett, mert ő volt a jegyző fiatal felesége. És ő volt az a kislány is, aki azon a reggelen azt játszotta, hogy meg tud gyújtani egy papírtekercset és át tudja repíteni a szomszédba, mint egy üstököst. A harmadikkal sikerrel járt, kettő még időnek előtte lehullott. A ház melletti levélhalom azonnal lángra kapott, és vele együtt a gangon várakozó gázpalack is. A robbanást már mindenki hallotta a környéken. Később elektromos szikrára gyanakodtak.
A tavaszi nap hirtelen előbukkant az épület mögül, és fényével megsimogatta az öreg koszos szakállát, majd megpihent a padon és ahogy jött, oly gyorsan vándorolt is tovább fűre, fára, kihunyt szívre.