Meg nem érkezett jövő
A szeptemberi napfény aranyszínű csíkokban tört át a fák lombján. Az út szélén kavargó porban négy árnyék suhant, két roller kerekei csöndesen zizegtek az aszfalton. A fiúk nevetése nem hallatszott, csak a gondtalanságuk vibrált a levegőben, mintha az egész világ az övék volna. Tízévesek voltak, és a szél a hajukat cibálva repítette előre őket, mintha nem lenne idő, nem lenne határ, nem lenne veszély.
Az út kanyarodott, a napfény megcsillant az útburkolaton. A mozdulatok könnyedek voltak, a sebesség szinte táncnak tűnt. Egyikük lába hirtelen megbillent, próbált megállni, de már nem tudott. Nem tudta elkerülni az ütközést. A porban szerteszét gurult egy cipő, egy sapka, a nevetés helyén pedig csend maradt.
A hely, ahol megállt minden, ma már másként néz ki. A bokrok alatt sötét viaszfoltok, megfeketedett gyufaszálak őrzik a szülők kezének reszketését. A friss koszorúk színei szinte idegenül világítanak a szürke aszfalt mellett. Fehér szalagokon megremeg a szél, mécsesek üvegeiben tükröződik a délután, mintha az apró lángok kétségbeesetten kapaszkodnának a fénybe.
A madarak olykor átsuhannak a csend felett, de nem törik meg azt. Az út ugyanúgy folytatódik, kanyarodik, emelkedik, mintha semmi nem történt volna. Csak a virágok és a viasz őrzik a történetet, amelyről senki nem beszél, de mindenki tudja: négy fiú, két roller, szeptemberi napfény…és a meg nem érkezett jövő.