Tíz évvel ezelőtt …

Pontosan tíz évvel ezelőtt vetettem papírra, illetve „pötyögtem” le a klaviatúrán az első gondolataimat, amit jóhiszeműen verseknek neveztem el. Nagy merészség volt ez részemről annak idején. Talán csak kósza és összevissza sorok voltak, amelyeknek se füle, se farka nem volt. Utólag visszatekintve most már tudom, hogy az életközepi válságomat éltem és kellett egy elfoglaltságot, egy kapaszkodót keresnem és találnom. Egy olyan dolgot, amelyben úgy érezhettem, hogy kiönthetem a lelkem bugyraiban megbújú emlékeket, sérüléseket, sebeket és örömöket. Ha nem tettem volna ezt, akkor bizonyára nehezebben éltem volna át ezt a kemény időszakot, ami minduntalan a változásról szólt. Mind a testemben, mind a lelkemben és az egész életemben nagy változások történtek. Egy nőnek a klimax időszaka általában nagy megpróbáltatás, én sem voltam kivétel ez alól. Ráadásul a lányaim is ekkor repültek ki a családi fészekből, és munkahelyet is váltottam ez idő tájt.

Ekkor fordult meg a fejemben, Karinthy Ferenc Előszó c. versének kezdő gondolata, amit magaménak vallok. „Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”. Hamar felismertem, hogy az írás, a verselés jótékonyan hat a lelki világomra. Ezért verseimet már nemcsak a számítógépem memóriájában őriztem, hanem megosztottam a környezetemmel is. A családtagjaim voltak az első olvasóim. Később ismerősöknek, barátoknak, majd az internet népének is közreadtam kezdetleges alkotásaimat. Esténként a világhálón keresgélve rátaláltam néhány irodalmi oldalra, akikhez csatlakoztam. Sokszor időztem és időzöm ma is kortársaim írásait olvasgatva ezeken a helyeken. Az évek során autodidakta módon fejlesztettem íráskészségemet, és megtanultam a versírás alapjait is.

Azután, ahogy múltak az évek és születtek százával a versek, kevésnek éreztem azt, amit pár rímelős verssorban elmondhatok, közölhetek az olvasóimmal. Elkezdtem hosszabb történeteket, elbeszéléseket, novellákat, meséket írni. Még szabadabban szárnyalhatott a fantáziám és jóval hosszabban kifejthettem, leírhattam a gondolataimat. Talán hihetetlen, de minden egyes betű leütése, minden egyes mondat megszületése örömmel töltött és tölt el ma is. Amikor az utolsó pontot kiteszem és utoljára átolvasom még az írásomat, határtalan boldogság és szinte eufórikus öröm járja át a lelkemet. Ez az alkotás öröme.

Az elmúlt évtizedben könyv formájában is olvashatóvá váltak írásaim. Egy verses- és egy novelláskötet boldog szerzője vagyok. Meséskönyvem készülőben van. Távolabbi terveim között szerepel egy verseskötet és egy kisregény kiadása is.

Hogy mindezt elérhettem és leírhattam tudom, hogy nem csak és kizárólag az én érdemem. Kaptam egy olyan talentumot a Teremtőtől, amelynek a tényére pontosan a megfelelő időben világított rá. Az íráskészség tudománya átsegített életközepi válságos éveimen, és azóta is örömtelivé teszi a mindennapjaimat. Hálás vagyok érte! Örülök, hogy elolvastátok rövid kis szösszenetemet az írás öröméről és köszönöm, hogy hűséges olvasóim vagytok!