Nagyon fiatalon megtapasztaltam valamit, amit talán mások csak jóval később értenek meg: azt, hogy az életben nem mindenki fog szeretni minket, bármennyire is próbálunk jók lenni. Gyerekkoromtól úgy neveltek, hogy tisztelettel kell fordulni az emberek felé, és nem szabad elítélni senkit, hiszen nem tudhatjuk, milyen történetet hordoz, milyen nehézségekkel küzd. Ezeket a gondolatokat a szívembe zártam, és igyekeztem mindig ezek szerint élni.
Ám mégis megtörtént, hogy találkoztam olyanokkal, akik úgy mondtak rólam véleményt, hogy valójában nem is ismertek. Nem látták, milyen vagyok, nem ismerték és nem is akarták megismerni a gondolataimat, a szándékaimat, csupán megláttak engem, és anélkül született az „ítélet”, hogy valójában ismertek volna. Nagyon bántott, hiszen bennem soha nem volt rosszindulat senki felé.
Megértettem, hogy a jóság önmagában nem garancia arra, hogy viszontszeretnek. Rájöttem arra is, hogy a tisztelet és az emberség bennem van, és nem attól függ, hogyan bánnak velem mások. Lehet, hogy valaki elfordul, lehet, hogy másik megvet, de én akkor is a normáink szerint élek tovább, hogy nem ítélek el senkit elhamarkodottan.
Tizenhat évesen talán ez volt az első igazi leckém az élettől: hogy önmagamat kell megőriznem tisztának, még akkor is, ha másokban nem találom meg ugyanezt. Megértettem azt is, hogy nem kell, hogy mindenki szeressen, és nekem sem kell mindenkit szeretnem.
A második lecke az volt, hogy meg kell védenem magamat a felnőttekkel szemben. Az első munkahelyemen gyereknek tekintettek. Mivel ügyesen dolgoztam, velem javíttatták meg mások elrontott munkáit, de így a saját önálló teljesítményem szinte értékelhetetlen volt, amit szóvá is tettek. Keveset kerestem, ami számomra nagyon igazságtalan volt. Egy idő után szóvá tettem, hogyha mások munkáit javítom, alig kapok fizetést.
-Téged eltartanak – mondták.
Nem közöltem senkivel, hogy nagyot tévednek, azt sem, hogy nekem ugyanúgy vannak kiadásaim, ezért meg kellett próbálnom kiállnom magamért. Nem volt könnyű egy olyan fiatal lánynak, akit úgy neveltek, hogy ne feleseljen a felnőttekkel.
Mégis, mindezekből megtanultam, hogy a tisztelet és az emberség mellett szükségem van erőre is: arra az erőre, amellyel meg tudom védeni magamat, ha igazságtalanság ér. Fiatalon szembesültem vele először, de még ma is tapasztalom, hogy az emberek nem mindig igazságosak, és nem mindig látják meg bennem azt az embert, aki vagyok, de megtanultam azt is, hogy nem szabad meghajolnom mások hamis ítélete előtt. Meg kell őriznem a jóságomat, a tiszteletemet, ugyanakkor ha kell, ki kell állnom magamért, mert senki más nem fogja helyettem megtenni.
Így váltam azzá, aki ma vagyok: olyan emberré, aki tudja, hogy nem kell mindenki szeretetét elnyerni, de önmagát soha nem adhatja fel. A jóság és a tisztelet bennem marad, de már társul hozzá a bátorság is, hogy kiálljak az igazamért. Talán ez a legfontosabb lecke, amit a fiatalságom hozott: hogy tisztelni és szeretni tudjak másokat, de ne veszítsem el önmagam.
