London külvárosi kerületében járunk, ahova a patinásabb, mondhatni elit rétegek jóformán be sem tennék a lábukat, ha csak nem volna valami megkerülhetetlen, haladék nélküli, életbevágóan fontos elintéznivalójuk.
Itt nyitott egy hangulatos, hangsúlyozottan megfizethető árfekvésű kalapboltot egy középosztálybeli hölgy Madison Smith.
Kezdetben alig-alig akadt forgalma, elvégre a külváros környékén csupán csak a középosztály, és az alsó társadalmi rétegek tagjai fordultak meg. Néhányszor megesett, hogy főként idős nyugdíjas, egyletekhez tartozó hölgyek, és urak lépte be kíváncsian érdeklődve a kellemes, baráti hangulatot árasztó kis helyiségbe, ahol a sok fantasztikus holmitól két-három embernél több csak rendkívül szűkös körülmények közt fért el, ám Madison találékonyságát dicsérte, hogy legyen az ember szegény, vagy gazdag senki sem távozhatott üres kézzel.
– Kedveském magácska mindig olyan jó hozzánk! Isten fizesse meg a nagylelkűségét! – mondogatta sokszor napjában egy nagyon kedves, imádnivaló, csöpp Miss Daisy-szerű idős asszonyság, aki főként a közepesméretű, színes tollas kalapokat részesítette előnybe.
– Mondja csak drága ifjú hölgyem? Mennyit kóstál ez a tetszetős cilinder? – tudakolta egy hórihorgas, sétabottal közlekedő Úraság, akinek fiatalabb éveiben szerte Angliában birtokai voltak, ám sajnos eladósodott, és most csupán csak címét tarthatta meg legfeljebb egy hospice-otthonban, ahol élt.
– Ó, most nagyon olcsó, mert akciós! – Madisonnak szinte mindig sikeredett közvetlen angyali kedvessége folytán elhitetnie törzsvendégeivel, hogy mindent akciós árakon tud eladni, holott voltak sajnos nehezebb idők is, mikor neki is oda illett figyelnie, hogy a kereslet, és kínálat összhangba kerülhessen.
– Bocsásson meg kedves kisasszony! – szólította meg egy nagyon jóképű férfi, aki csizmát, és köpenyt viselt. Mintha csak egy kosztümös, romantikus film főhőse lenne.
– Igen, parancsoljon kedves Uram! Miben segíthetek?! – érdeklődött készségesen, amint igyekezett végigmérni.
– Ne haragudjék, hogy feltartom, de volna rá mód, hogy egy műanyag vödörben friss vízet kaphatnék?!
Kérése jócskán meglepte az ifjú hölgyet, elvégre nem szoktam a boltjába tevédedők vödörnyi friss vizet kérni. Ez meglehetősen szokatlan kérésnek tetszett.
– Kérem, semmi baj! Máris visszajövök! – kissé furcsálva sietett ki a bolthelyiség hátsó raktárrészébe, ahol volt egy falraszerelt csap. Fogott egy közepesméretű vödröt, és színültig megtöltötte friss folyóvízzel. Kis híján leszakadt a karja, mire visszatért a roppant jóképű Mark Darcy-szerű úriemberhez, aki látván a hölgy önzetlen segítőkészségét azonnal kivette finom kezei közül a vedret.
– Nagyon szépen köszönöm! Ez most tényleg a legjobbkor érkezett! – igyekezett háláskodni, majd villámgyorsan kisietett a kisboltból, és közvetenül a bolt mellett egy utcai lámpaoszlopra kötött hátasló elé tette a friss vizet. A négylábú állat hálásan szürcsölte nagy, mohó kortyokban az életmentő nedüt.
Madison nem győzött csodálkozni, hogy mennyire különleges, és ugyanakkor jócskán furcsa emberekkel hozza össze a sors, ám a rejtélyes, úriember barátságosnak tűnt, ezért pár perccel később ő is kiment hozzá:
– Parancsol esetleg egy finom kávét, vagy üdítőt? – érdeklődött.
– Ó, igazán kedves a nagylelkűsége, csupán Villám miatt aggódtam! De már minden rendben van! Igaz, öreg fiú?! – megpaskolta a ló inas, izmos nyakát, amit az állat hálás horkantással viszonzott.
– Gyönyörűszép lova van! – Jegyezte meg Madison. – Megszabad simogatni?
– Persze, csak nyugodtan! Tegye kicsit közelebb a kezét, hogy megszagolhassa, mert így azonosítja a legtöbb embert. – A rejtélyes férfi gyöngéden megfogta Madison kezét, és a ló orra alá rakta, hogy megszagolhassa.
– Fantasztikusan aranyos állat! – jegyezte meg elpirultan.
– …És persze roppant kezes, és engedelmes is! Az életemet már számos alkalommal mentette meg! – jegyezte meg az úriember. – Ó, bocsásson meg! Milyen faragatlan vagyok, még be sem tudtam méltó módon mutatozni Sir Lionel Wiliam Avery! – nyújtotta kezét, és máris kézcsókot adott a most jócskán megszeppent, beszélni is alig tudó ifjú hölgynek.
– Igazán örvendek a szerencsének Sir Lionel! – hajolt meg automatikusan, ha egy rangos emberrel találkozott, és már éppen készült pukedlizni, amikor a férfi félbeszakította:
– Kérem, kedves hölgyem! Megtisztel, ha valaki tiszteli a hagyományokat, de most szigorúan inkognitóban vagyok itt! – hajolt közelebb, és fogta máris suttogóra, bizalmasan halkabbra a hangját.
– Ö… megértem Önt Sir Lionel…
– Kérem szólítson csak Lionelnek, ha kérhetem…
– Rendben, Lionel! – válaszolta még mindig pirlva, mint a vadalma. A férfinek azonnal feltűnt persze, de egyelőre nem szólt semmit.
– …És Önt, hogy szólíthatom?!
– Jaj, elnézését kérek! Madison Smith vagyok! – mutatkozott be elfogódottan.
– Nagyon örvendek a találkozásnak kedves Madison és persze nagyon köszönöm kedvességét, és a friss vizet is Villám számára! Akkor nem is tartom fel többet, már megyünk is! Legyen kellemes napja! – Azzal a kifogástalan úriember eloldozta lovát a lámpavasról, máris úgy pattant a nyeregbe, mintha születése óta mást se csinált volna, és ellovagolt.
,,Miért érzem mindig, ha egy fantasztikus pasival megismerkedek, mintha egy szirupos kómédia főszereplője lennék?!” – kérdezte meg magától, miközben kicsit búcsú érzéssel visszament a boltjába. ,,Vajon találkozunk-e még valaha?!” – egész álló nap ez az egy kérdés motoszkált a fejében.
Időközben felbukkantak bulizásra hajlamos, csajos barátnői is, akik kiegészítőket, és vagány, trendi cuccokat kerestek, és sokszor képtelenek voltak megérteni a tényt, hogy kedvenc barátnőjüknek miért kellett éppen a külváros környékén egy kalapboltot nyitnia, amikor az igazán pénzes emberek mind a belváros patinásabb negyedeiben lakoznak.
– Madison, drágám! Miért kell neked egész álló nap itt rostokolnod, amikor bulizhatnánk együtt?! Tudok egy isteni helyet, ahova ingyen is beengednek nem szükséges hozzá V.I.P. klubtagsági! – kérdezte egy kétgyerekes, elvált anyuka, aki máris úgy viselkedett, mintha lázadó tinédzser lenne, és nem egy érett, középosztálybeli felnőtt.
– Nagyon kedves, aranyos vagy Abbey, de attól tartok, hogy nincs kire bíznom a boltot, és ha most lelépek rövid időn belül lehúzhatom a rólot, mert a forgalmam megcsappan! – vallotta be kissé szomorkás kedvvel. Érződött mennyire szívén viseli hangulatos, kellemes kis boltja sorsát.
– Jól van már na! Nem kell mindjárt ünneprontónak lenni! Csak egy ötlet volt! Akkor mi a csajokkal elugrunk bulizni, és ha van hozzá kedved lefirkantom a címet is, vagy inkább elküldöm a telódra! – Azzal a csajos barátnők kifizették a kiegészítőik árát, és elmentek bulizni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Madison éppen ebédelt ebédszünetében fél tizenkettő magasságában, amikor egy alig négy-öt éves kislány lépett be a boltba, és tüstént az egyik kalaphoz rohant, amint egy rögtön fel is próbált, és a nagyméretű állótükörben meg is csodálta magát.
– Mary Margaret! De hát micsoda stílus ez! Azonnal tessék rendesen viselkedni, és előbb köszönni, mielőtt bármihez is hozzá nyúlnál! – igyekezett illő társasági modorra utasítani kissé elfáradt nagymamája, aki – látszólag –, naphosszat azzal lehetett elfoglalva, hogy a rakoncátlan, cserfes, és örökmozgó, tüneményes kislány minden kívánságát teljesítse.
– Bocsánatot kérek nagymama… – kért bocsánatot, majd köszönt a levegőnek, miután nem látott sehol senkit.
Madison éppen ekkor sietett ki a hátsó raktárhelyiségből.
– Üdvözlöm Önöket a boltban! Miben állhatok rendelkezésükre?
– Üdvözlöm kedveském! Ő itt az unokám – mutatott büszkén az imádnivaló, mosolygós kishölgyre a nagymama. – Mary Margaret!
– Csókolom, néni! – köszönt illemtudóan, és pukedlizett is, mert most hercegnősdit játszott.
– Szia Mary Margaret! – köszöntötte.
– Azért jöttünk ennyire távol az otthonunktól, mert azt hallottuk, hogy itt megfizethető holmikat lehet akciós árakon vásárolni! – kezdett mondókájába az idős asszonyság.
– Így van kedves hölgyem!
– Nos, igen! Érdekelne egy tetszetős női kalap, de csak semmi feltűnősködő cicima! Megértette kedves?!
– Hogyne, természetesen! Máris azonnal hozom! – Madison villámgyorsan elsietett, és összeválogatta azokat a női, nagyon ízléses, és kifinomult kalapokat, melyeket előnyben részesíthet az idős nő.
– Tessék parancsolni! Itt akár fel is próbálhatja a próbafülkében! – adta oda mindent.
Az idős nagymama unokájára parancsolt, hogy viselkedjék, és legyen jó kislány, mert most kalapokat szeretne próbálni.
– Mary Margaret! Jó kislány leszel nekem, és akkor lehet, hogy te is kapasz valami nagyon szépet! – azzal máris beviharzott a próbafülkébe és miközben az összes női kalapot felpróbálta valósággal repesett a boldogságtól, hogy mennyire jól néz ki bennük. Végül egy hupikékszínben pompázó kalap mellett döntött.
– Tökéletes választás kedves asszonyom! – értett vele egyet Madison, aki észrevette, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik régimódi játékbaba, melyet a kirakatban látott.
– Nagyon köszönöm a kedvességét aranyom! Mary Margaret ugye jó kislány voltál? – kérdése Madisonnak szólt, semmint a pöttöm kislánynak, aki most szófogadó volt, és nem szólt semmit.
– Nagyon aranyosan, és illedelmesen viselkedett! Igazi úrihölgy!
– Akkor választhatsz magadnak valamit!
– Kedves asszonyom! Észrevettem, hogy a kislánynak nagyon tetszik az egyik játékbaba, és ha nem veszi tolakodásnak szeretném neki ajándékba adni!
– Hát… nem is tudom… – kételkedett az asszonyság. – Ha tényleg jó kislány volt… miért is ne…
Madison kartondobozt vett elő, és szépen díszcsomagolással becsomagolta az értékes játékbabát, még piros szalaggal is átkötötte a díszdobozt.
– Tessék kedves Mary Margaret! Használd egészséggel! – adta át a játékot a megszeppent, de most nagyon örülő kislánynak.
– Mit kell ilyenkor mondani?! – nem győzött figyelmeztetni unokáját az idős hölgy.
– Nagyon szépen köszönöm néni! – hajolt meg.
– Nagyon szívesen kicsim!
– Nagyon köszönjük! Lehet, hogy majd még legközelebb is benézünk! – Azzal az idős hölgy fogta a kalapos dobozt, míg kisunokája a saját dobozát, és kimentek a boltból. Az imádnivaló kislány integetett még párat.
Később, amikor már javában benne járt az idő a késő délutánban, és Madison éppen záráshoz készülődött néhány skenheades suhanc lépett oda hozzá. Egyikük színes kakastarélyt viselt a feje tetején, hirdetvén, hogy valószínűleg ő lehet a bandavezér.
– Szia kisanyám! De jó bőr vagy! – közölte máris egyikük, míg a többi három máris körbekerítette.
– Szép estét az Uraknak! Ne haragudjatok, de most sajnos mennem kell! – Madison megpróbálta óvatosan arrébbtessékelni a bandatagokat, ám azoknak esze ágában sem volt még egy jottányit se arrébb menni. Helyette fixírozni, és stírölni kezdték:
– Nézzétek skacok! Milyen isteni virgácsai vannak!
– De szívesen meghúználak kisanyám!
Amikor úgy tűnt, hogy nincs rá semmi esély, hogy megszabaduljék ezektől a kellemetlen, szemétkedő suhancoktól váratlanul feltűnt a napnyugtában egy lovasember, és egyenesen feléjük ügetett.
– Nézzétek! A hegylakó jött el személyesen! Hol hagytad a kardodat faszikám?! – kérdezték röhögcsikélve.
Látszólag egyáltalán nem rémültek meg sem a lótól, sem pedig lovasától.
Amikor a lovas már csak pár méterre volt odakiáltott nekik:
– Eresszétek el a hölgyet!
– Ki mondja?! – kérdezgették többen.
– Sir William Lionel Avery! – jelentette ki.
– …És ha nem, akkor mit fogsz csinálni buckalakó?! – folytatták az ugratást.
A lovas egyetlen szökkenéssel leugrott lova nyergéből, és köpenyszerű ruhája alól máris előhúzta hüvelyéből edzett acél kardját. A kard szikeéles pengéje most megcsillant a modern utcai lámpák fényében.
– Ki akar az első lenni?! – kérdezte harca készen.
A három suhanc azonnal elszelet onnét, látván semmi esélyük sincs egy olyan emberrel szemben, aki tudja is használni szinte mesterfokon saját fegyverét, egyedül csupán csak a kakastarélyt viselő bandavezér maradt ott, és igyekezett bátornak mutatkozni, amennyire csak bírt.
– Nehogy azt képzeld, hogy egy egyszerű kis kardocskával bármi kárt tehetsz! Egyébként is az apám ügyvéd! Úgy beperel, ha hozzámnyúlsz, hogy leszakad a tököd! – vagdalkozott a szavakkal. Észre se vette, hogy a kardpenge a feje felett suhogva a levegőbe szelt, és pillanatok múlva levált a fejéről a színes kakastarély.
– …És most mi a véleményed?! – kérdezte a lovasember.
– Azt hiszem jobb, ha lekopok! – vallotta be megszégyenülten a vezér, és máris jobbnak látta, ha eltűnik még a környékről is.
– Megsebesült?! – kérdezte a lovas.
– Nem történt semmi! Köszönöm… Lionel, hogy megmentett… – Madison száján alig jöttek ki a szavak. Még sosem történt vele ilyesmi. Az pedig legkevésbé, hogy egy igazi lovag fogja őt megmenteni.
– Azért, ha nem bánja Villámmal egy darabig elkísérnénk!
– Leköteleznek Lionel!
Azzal hármasban indultak neki a keskeny, kissé szűk macskaköves utcának, ahol egy teremtett lélekkel sem igen találkoztak a már koromsötét őszies jellegű éjszakában.
– Tudja kedves Lionel! Eddig ez békés környéknek számított! Fogalmam sincs, hogyan kerülhettek ide ezek a bandatagok! Pedig régebben mintha jobb lett volna a közbiztonság!
– A közbiztonsággal mindig is adódtak kisebb-nagyobb próblémák kedves Madison. Ahogy Ön is hallotta azt a taralyos fiatal suhancot, akinek az apja befolyásos körökben mozog, azokra sajnos nem vonatkoznak az egyszerű emberi törvények! Akkor az embernek saját magának szükséges kezében venni sorsának irányítását.
Olyan bölcs, megfontolt, ugyanakkor nagyon is felelősségteljes volt a hangja, hogy Madisonnak önkéntelenül is egyre jobban, és egyre hangosabban kezdett dobogni a szíve mellkasában.
Amikor elértek egy forgalmasnak mondható metróaluljáró alagútjáig Madison szembefordult a férfival, és lovával.
– Kedves Lionel! Hogyan is köszönhetném meg, hogy megmentett és veszélynek tette ki magát?! – érezte, hogy már ettől a pár aprócska mondattól is mennyire reszket a térde, és liftezik a gyomra.
– Arra nincs semmi szükség! A fő, hogy semmi baja sem esett! Nagyon vigyázzon magára Madison! – Máris lova nyergébe tappant, és ellovagolt a sűrű éjszakában.
Másnap Madison egész nap olyan volt, mintha csak teste tartózkodna a boltban, míg szelleme, és gondolatai kivétel nélkül a férfin jártak. Aztán valamivel délelőtt tíz óra körül valódi ladyk kezdtek sürögni-forogni a bolt előtti kis utcán. Madison nem tudta mire vélni a nagy érdeklődést. Aztán úgy döntött kinyitja előttük az ajtót, mire a felsőosztálybeli elit hölgyek többsége azonnal megrohamozta a kis helyiséget, és tüstént válogatni kezdtek kiegészítőket, kalapot vegyesen. Végül aztán belépett maga a jóképű úriember, aki tegnap megmentette Madison életét. Most öltönyt viselt. Egyszerre fess volt, és nagyon elegáns.
– Üdvözlöm kedves Madison! Hogy érzi magát a tegnapi fiaskó után? – érdeklődött kedvesen.
– Köszönöm kérdését kedves Lionel! Már sokkal jobban, hogy Önt újból láthatom! – érezte megint elpirul.
– Ennek én is nagyon örülök! Megbocsátja tolakodásomat, de azért kérettem ide néhány kedves ismerősömet, mert úgy gondoltam kegyének sem árthat, ha a hangulatos boltja forgalmát egy kicsit megnöveljük.
– Mennyire figyelmes gesztus kedves Lionel! Igazán nem is tudom, hogy… mit mondjak azon kívül, hogy nagyra értékelem…
– Arra gondoltam meghívnám vacsorára, vagy ebédre ha tetszik, mit szól hozzá?! – még egy mosolyt is sikerült arcából kicsalnia.
– Ö… persze természetesen… Önnek mikor felelne meg?
– A saját időmmel én rendelkezem! Számomra bármikor jó!
– Akkor legyen mondjuk ebéd! De talán jobb lenne, ha itt a bolt közelében ennék, mert nem szívesen hagynám itt a boltot.
– Tökéletesen megértem kedves Madison! Már ki is találtam valamit! Ne mozduljon innét! – A férfi azonnal kiment a boltból, majd alig tiz-tizenöt percen belül máris visszatért egy kis fish and chips-sel, melyet egy sarki büfében sikerült vennie.
– Szereti a sült nyelvhalat, és a krumplit?! – tette le a becsomagolt ételeket a pultra.
– Ön gondolatolvasó kedves Lionel!
– Ennek igazán örülök! Akkor jó étvágyakat nekünk, mielőtt kihűlne! – Nem szabadkozott máris hozzálátott a finom italokkal csalogató ételhez. Madison is így tett. Az angol elit hölgyek többsége összeválogatta időközben, amire szükségük volt, majd a régimódi pénztárgéphez mentek, és fizettek, jó sok borravalót is hagyva Madisonnak, mert – utóbb kiderült –, nagyon is megkedvelték a hangulatos kis helyet.
– Sir Lionel! ugye számíthatunk baráti látogatására a következő hétvégén?! – kérdezte incselkedve egy fiatalos angol úrinő, aki máris felpróbálta tollas kalapját.
– Okvetlenül Lady Meredith!
– Ó, majd elfelejtem szívesen látjuk Önt is drága hölgyem! – fordult most a jócskán megszeppent Madison felé.
– Hát… nagyon köszönöm… lady Meredith! – Madison gyorsan pukedlizett.
Az angol úrinők tüstént kitódultak a kis boltból, így Lionel és Madison megint csak kettesben maradhattak.
– Kedves Madison! Számíthatok a megtisztelő kegyére, hogy elkísér engem erre a kis partira?
– Nagyon szívesen kedves Lionel! Ez a legkevesebb! – nagyot harapott az ínycsiklandó sült halba, és élvezte az egyszerű, ám annál finomabb ízeket.
