Tanuld meg megszeretni a kérdéseimet
A hátamat az ablaknak mutatom. Az üvegen át az őszi reggel még ködös és nyirkos. Ilyenkor már rég haza szoktam érni és kortyolom az első kávémat.
De most más ágyán ülök.
Pontosan az ajtóval szemben.
Egy kétszáz éves kőházban valahol két város közt.
A folyosón férfihangok mordulnak. Nem kiabálnak, de a hangszínük kemény. Pattog, mint ezer, színes üveggolyó az üvegen.
Egy ajtócsapódásra összerezzenek.
Padlódeszkák nyikorognak, rajtuk súlyos talpak lassú ritmusa. Mintha valaki éppen az ajtó előtt állna meg, de a kilincs nem mozdul. A léptek továbbmennek, mögöttük a csend pedig még inkább elnehezül. Egy pillanatra azt hiszem megint egyedül vagyok. Aztán a mennyezet felől halk zörej érkezik. Egy csőben lezubog a víz. A ház él és minden rezdülése megijeszt.
Talán itt is mindent hallanak.
Ha sírok, ha reszketek, ha az idegen ruhát gyűröm magamon, tudni fogja mindenki.
Az ajtó felé kapom a fejem.
Közeledik.
Nem siet, inkább nyugodt, mert pontosan tudja, hogy idebent fog találni.
A lélegzetem elakad.
A szemem kikerekedik.
Csak az ajtót bámulom meredten.
A fém megnyikordul az zárban.
Az ujjaim a puha ágyneműbe markolnak.
Egy edzett férfi tölti ki az ajtót. Egy magas katona, terepnadrágban, fekete pólóban, mely alatt az összes izma pengeéles vonalként feszül.
– Gyere velem – a hangjában nincs semmi udvariasság. A szívem a gyomromba süllyed, a lábaim elnehezülnek. A testem nem engedelmeskedik a parancsnak. Közelebb lép, sötét tekintete átszúr – Nem kérés volt! – förmed rám és a folyosó felé bök.
Egy szó nélkül vezet le a földszintre, egy tágas, megterített terembe, melynek falairól üvölt az angol ridegség.
Mikor belépek az asztalnál ülő férfi megemeli a fejét.
Feláll. Magasabb. A keze lassan csúszik a nadrágba, hosszan mér végig. Tartásában acélos tekintély, melyet hűvös elegancia sző át. A jelenléte a levegőbe ivódik.
– Foglalj helyet – mutat az üres székre és egy pillanatra elhiszem, csak egy vendég vagyok, akit illendően fogadnak. A többiek angol akcentusával ellentétben az övé inkább amerikai. Talán Angliában született, angol anyától, de biztosan nem itt él. Egy tengerparti villában jobban el tudom képzelni valahol Kalifornia partjain.
De egy biztos, a főnök ő.
A régi fa megnyikordul alattam.
Csak utánam ül vissza.
A szemem végigfut a hatalmas asztalon: rajta színes kínálat. Nincs étvágyam. Csak az antik porcelántányér szélét bámulom, mintha abból meríthetnék erőt.
Az asztal egyre szűkebb közöttünk.
A szemem sarkából érzem a pillantása súlyát.
– Nem vagy éhes? – a hangja halk, szinte kedves, mintha valóban érdekelné.
A szemem rá villan.
Nem hagyhatom, hogy a félelmem vezessen.
Csak az erdőben futottam, mint minden reggel.
Semmi rosszat nem tettem.
– És mi lesz, ha már nem leszek éhes?
A csend egy pillanat alatt megzuhan. Az állkapcsa megfeszül. Úgy néz rám, mint aki éppen mérlegel, megéri-e most ezt végigcsinálni vagy inkább helyben agyon lő. A szája hirtelen rándul mosolyra. De ez a mosoly nem kedves, inkább olyan, mint, aki felismeri az ellenfelében a kihívást.
Abban a pillanatban a kétszárnyú ajtó kirobban. Olyan erővel, hogy az egyik szárny visszacsapódva a falnak vágódik. Két férfi a küszöbön lök át egy harmadikat, aki négykézlábra esik az asztal végében.
Nyög, zihál.
A ruhája szakadt, szőke haja véresen tapad az bőréhez. Sáros, tele sérüléssel, arcának egyik fele a felismerhetetlenségig feldagadt. Mikor ép szeme megtalál a szívem kihagy egy ütemet. Az agyam tiltakozik, de a felismerés baltaként hasít ketté. Ugyanolyan meglepetten bámul rám.
Elkapom a fejem.
Nem, ez nem lehet.
Nem lehet ő.
A nyögései közt kihallom a nevem, amitől a gyomrom jegesre fagy. Olyan hirtelen állok fel, hogy a szék hangosan csapódik a márványra mögöttem.
Az amerikai nem mozdul.
A reakciómat figyeli, a tekintete szűk. Gyanúra adtam okot és ezt már nem mosom le magamról. Mielőtt bárki megállítana, azon az ajtón távozom, amin bejöttem.
Balra az emelet, jobbra, a kijáraton át az erőlködő napsütés. Az éles fényben a katona kontúrját látom meg. Csak a lépcső marad.
Felrohanok, be a szobába és magamra csukom az ajtót.
A szívem úgy ver, menten kiszakad a helyéről.
A tisztásra befordulva láttam meg a fekete terepjárót. Mellettük emberek. Hárman egy negyediket fogtak közre, akit az egyikük teljes erőből vágott gyomorszájon. Egy lépést teszek hátra. Egy száraz ág roppant a talpam alatt. Észrevettek.
Hallom a lépteit.
Sietősen közelít.
Szinte rohan.
Eltávolodom az ajtótól, ami rögtön be is robban.
Az amerikai a falig kerget.
A hátam a hideg kőnek csapódik.
Úgy tapad rám, mint egy vizes lepedő, mely alatt az egész testem reszket. Egy csepp levegő sincs közöttünk.
– Szóval Kate, így hívnak – úgy ízleli meg a betűket, mint egy édes sütemény túlcsorduló összetevőit. Megrettenek, de a szemem nem ereszti az övét.
– Honnan ismer téged ez a férfi? – billen oldalra a feje, de ez kíváncsiság veszélyes. Nem bírok megszólalni.
A nyakánál megbontott grafitszürke ing alatt a mellkasa pokolian hullámzik. Némaságom láttán az ökle a fejem mellett vágódik a betonba – Válaszolj, Kate!!
Visszanyelem a sikítást.
– Én, nem tudom…
A szeme élesen tapad rám, mintha várta volna ezt a pillanatot, hogy végre elkapjon.
– Akkor elmondom én, mit gondolok – a szavai sercegnek az arcélemen – Te is magyar vagy. Igazam van, Kate? – arra kényszerít, hogy ránézzek – Válaszolj, ha kérdezlek!
– Igen… – szakad fel belőlem.
Megvetően néz rám.
A háborgó kékségben fuldoklom.
– Fogalmad sincs mibe keveredtél!
– Nekem ehhez semmi közöm!
– Bizonyítsd!
– Mégis mit?
– Beszélj hozzám magyarul!
A parancstától az összes érzékszervem kiélesedik. A szívverésem, mint egy lüktető bomba pumpál a fülemben. Végig a szemébe nézek, de egy épkézláb mondat sem ragad meg az agyam redői közt. Mintha egy pillanat alatt elfelejtettem volna mindent a múltamból – Fogy a türelmem, Kate!
– Nem fogom…
– Hangosabban, Kate!
– Nem fogom hagyni, hogy megfélemlíts – szűröm át a fogaim közt és vörös köd kezd sűrűsödni a fejemben – Ártatlan vagyok. Szóval tanuld meg megszeretni a kérdéseidet, mert nem lesznek válaszaim számodra! – taszítok rajta egy akkorát, hogy hátra tántorodik.
Meglepődik, én még jobban.
Azt hiszem az a pillanat az utolsó.
A kezét emeli, benne a telefon. A kijelzőn meglátom az angol fordítást.
Dermesztő hideg táncol körbe.
– Azt majd meglátjuk – villant rám gúnyos mosolyt és visszarángat a földszintre. Egyenesen Laci elé lök, akivel kis híján összefejelek.
– Sajnálom… – nyöszörgi, a szeme könnyel telik meg. Szánalmasnak tűnik, de én nem tudom sajnálni. Csak gyűlölettel ránézni, amiért ebbe belerángatott.
– Mégis mibe keveredtél?
Egyszerre mardos félelem, keserűség és bűntudat.
Csak Bori miatt teszem. És hogy mentsem az életem, már ha még megmenthető belőle valami.
– Tudni akarom, hogy hol az áru! – üvölti a hátamra az amerikai.
Laci szeme könyörög, a keze remeg a teste alatt. A homlokán vér és izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Az ő emberei vették el – válaszolja magyarul. Az őszinteségénél csak a félelem nő nagyobbra a szemében.
– Olyat mondj, amivel megmented az életünk.
– Ők tették. Náluk keresse! – feleli makacsul, de a hangja megtörik, mikor a fegyver csöve a tarkójának koccan. Meg sem mer moccanni. A szája megfeszül, a nyakán a bőre hidegen verejtékezik.
A katona közönyösen néz le rám, elszántáságát a fegyver kioldásával fokozza. Az amerikai a hajamba tép, olyan erővel ránt hátra, amibe a nyakam is megroppan. Könnyek gördülnek szét a szememből. Nem bírok válaszolni. A mellkasához húz, borostája forró arcomat karcolja. Kellemes illatát az állott levegővel együtt kapkodom.
– Mit mondott, Kate?
A kérdése sistereg.
Hangosan nyelek.
Félek, az utolsó perceim pörögnek.
– Azt, hogy az embereid tették – mondom ki.
Feldúltan taszít el, ránt fegyvert és a szikrázó csend felrobban. Minden elnémul, a szívverésem lezuhan. Látom, ahogy Laci szeme fennakad és a teste élettelenül csuklik össze előttem. Érzem a vérét az arcomon, a karomon, rajtam a ruhán.
Minden egy másodpercé forr össze. Amiben újra és újra meghallom a tompa puffanást, és látom a fejét a hideg kövön koppanni. Mintha nem létezne következő pillanat csak ez az egy, ami végtelen ütemben lepörög.
Elnyel a sokk, a tudat, hogy ez valódi és én már semmit nem tehetek. A gondolataim szertefoszlanak. Egy hang sem jön fel, mert a számat a rémület szorítja össze. Csak a könnyek ordítanak a szememből. Nem bírom ép ésszel felfogni, hogy ez velem történik.
Egy árnyék mozdul előttem.
Kéz.
Csettintés.
A hangját távolról hallom. Tompán, öblösen, mintha a víz alá nyomták volna a fejemet.
Nem értem mit mond.
Nem tudom hol vagyok.
Nem is akarok itt lenni.
Nem is akarok látni, csak eltűnni.
Erősen ragadja meg az állam, maga felé ránt.
– Kate! Hallasz engem? – erőszakolja belém a levegőt, amitől megroppannak a bordáim. A testem újra emlékeztet, hogy élek és kíméletlenül illeszti össze a darabjaimat.
A fiam az apjával és az új barátnőjével a tengerentúlon nyaral. Nincs, aki keresne.
Ha most feladom, végem.
Ha most elgyengülök eltapos, mint egy bogarat.
Muszáj erőt mutatnom, akkor marad esélyem.
Csak lélegeznem kell.
És akkor megérzem az ujját az arcomon. Finoman, szinte simítva. Leheltelen, hogy egy gyilkos keze ennyire óvatos. Az érintése hegyét követi a bőröm. Nem szabadna, nem így kellene reagálnom. Rettegek tőle mégis, ahogy rám néz, mintha egyszerre tartana fogva és tartan életben.
Ez a férfi egyszerre a halál és a levegő.
Megtartja az állam.
Közelebb hajol.
Egy tincset simít ki leheletvékonyan az arcomból.
– Jól van, Kate, most már lélegzel. Ne állj meg! Csak folytasd! – kavar fel bennem egyszerre rettegést és valami tiltott biztonságérzetet. A lábai közt már csak a vérfoltot látom. Ketten maradtunk, már fegyver sincs a kezében. A könyököm alá fog, felsegít – Remélem érthető, hogy innentől fogva nekem dolgozol.
A tekintete elszántság és nyers erő, amiben a tükörképem törékeny. És a döbbenet az arcomon, amikor rájövök – nekem kell megtanulni megszereti a kérdéseimet, ha túl akarom élni ezt az egészet.