A fény ugyanolyan szögben esik a párnára.
Amiből rögtön tudom, elaludtam.
Káromkodva pattanok ki és rohanok a fürdőbe.
Mégis hol járt az eszem mikor rábólintottam a reggel kilencre?
Túlságosan hozzászoktam, hogy nem kell néznem az időt. Túlságosan belefáradtam, hogy egy képesítést sem igénylő munkára sem vagyok jó.
Egy havi lakbérrel el vagyok maradva. Ha vissza kellene költöznöm vidékre, az sem anyámnak, sem nekem nem lenne jó. A válás után lekötött megtakarításom egy új életre félretett remény.
Nyakon öntöm magam hideg vízzel.
A szám veszettül habzik, ahogy mosom a fogamat.
A fél szememmel a másodperceket számolom.
A hajamba habot túrok, felcsapom.
Beleugrálom magam a harisnyába.
Felráncigálom a szoknyát.
Rámkanyarodik a finom selyemblúz, melynek gombjait sietve bújtatom át a lyukakon.
Az állótükörben, amit látok, nem győz meg.
Amin a smink sem sokat segít.
Két fújás parfüm.
Zakó.
Táska.
Telefon.
Szökdécselve kapkodom fel a magassarkút.
Rohanok le a gangos lépcsőn, verem fel a reggelt, ami már csak nekem csendes, mert mindenki dolgozik.
Kint hűvös levegő és erőlködő napfény vág pofon. A tavasz az orromba nyomja a színes világot. A szemben lévő park egyre rózsásabb. De az idő a tegnapi eső után még igencsak nyirkos.
Összefogom a zakóm.
Erős, határozott léptek visznek a zajos belváros felé.
A táskám a hónom alatt rezegni kezd.
A barátnőm keres egy másik univerzumból – pontosan tudom, hogy a beszélgetésünk az esküvői készületekbe torkollik, amihez most végképp nincs kedvem.
– Ha végeztél hívj fel! Mindent tudni akarok.
– Mindenről be fogok számolni.
Ő juttatta be az önéletrajzom. Kurvára hálásnak kellene lennem. De pont egy kukac legyek, aki aktákat tologat és adatot rögzít egy szánalmas összegért.
Ez nem én vagyok!
De ki tudta egy éve, hogy Ervin megcsal és egyedül maradok. És fogalmam sincs mit akarok majd.
A francba, ezt nem szúrhatom el!
Figyelem a lámpákat.
Felgyorsítok.
Át kell érnem a túloldalra, a betonrengetegbe, ahol a szürke hétköznapok várnak és rugalmatlan munkaidő.
– El sem hiszem, hogy már csak két hét – a hangjában túlcsorduló izgalom és boldogság.
Nem hiszem el, hogy máris villog.
Hamarosan a négysávos út is zöldre vált.
A hajam a szemembe csap, a táska hullámzik a vállamon. Szaladok, mert ez az utolsó esélyem.
– Le kell tennem Evelin, késésben vagyok – meg sem várom a választ, nyomom ki, süllyesztem a táskámba.
A lábam lendül a kanyarodósáv felett.
Abban a pillanatban oldalról egy sötét árnyék vetül rám.
Hallom, ahogy a motor felbőg, majd a kerekek sikítva csúsznak meg az aszfalton.
A jármű eleje az oldalamat találja el.
Zuhanok.
Fémszag.
Benzingőz.
Forró levegő, ami a testemnek csapódik.
A világ hirtelen összeszűkül: az abroncs és a beton közé szorult időre, arra a csattanásra, ami a valóságból tép ki.
A világ tompán pulzál, mintha a víz alól nézném az eget – körülöttem minden fény elmosódik, minden hang torz.
A légzésem szakadozik, a fejem lüktet, a vállam ég.
Káromkodást hallok és éles ajtócsapódást.
Egy alak ereszkedik fölém.
Két kéz érint meg,
Erős.
Határozott.
Mégis óvatos.
A tenyerének melege a bőröm alá szivárog.
A szívem hevesen ver, nem bírom felfogni, ami történt.
– Jól vagy?
A város a magas férfi köré görbül.
Csak nézem.
A vonásait, a sötét zakót, az alatta kivillanó fehér inget. Az egész megjelenése olyan, mint egy mozdulatlan hullám a tenger közepén: veszélyes, de lehetetlen nem bámulni.
Az éles dudaszóra összerezzenek.
A kocsija útban áll, mégis minden figyelme rajtam.
– Elütöttél – találom meg a hangom remegve.
– Elüttetted magad – javít ki karcosan.
A homlokom csíp és meleg. A fájdalom pokoli erősen issza vissza magát a testembe. Mikor meglátom az elszakadt harisnyát, benne a meztelen lábfejem, rájövök hol szakadt meg az idő és hová tartottam.
Felsegít.
A karja erősen tart meg mielőtt megbillennék.
Magához fog.
Az illata tiszta.
Fás.
Drága.
– Elkések – keresem kétségbeesetten a cipőm, amit a kocsi alatt látok meg.
– Beviszlek a kórházba.
– Nem kell – utasítom vissza dacosan.
A szorítása erősödik, maga felé fordít.
– Beverted a fejed – fogja meg az állam, az érintése alatt a bőröm megfeszül. A mozdulat gyengéd, de a szeme cseppet sem – Fáj még máshol is? – a hangja idegesítően közel, egyszerre éget és faggat.
– Jól vagyok! – próbálom eltolni.
A szél megmozdítja a hajam, az arcomba sodor egy tincset, amit ő ösztönösen félresimít. Olyan természetesen, olyan bensőségesen, hogy attól egyszerre fázom és lángolok.
– Látod azt a kamerát mögöttem? – felnézek, aztán vissza rá – Nem akarok bajba kerülni, úgyhogy szépen beülsz a kocsiba és beviszlek a kórházba.
A világ zúg, a fülem sípol, a szívem az ütemet keresi, de az arca éles marad minden homály közt.
– Nem foglak feljelenteni.
A szemében hideg fény ül, a tüdőm megtelik, amiből aztán a levegő nem talál kiutat.
Ez a férfi irányít: nem könyörög, nem kérdez. Eldönt.
A hangja parancs, az érintése veszély, és én képtelen vagyok elfordítani a fejemet. Mert valahol mélyen az az idegen világ, amitől eddig féltem, most belőle néz vissza rám.
– Persze, hogy nem – húz a kocsi felé és a testem úgy engedelmeskedik, mintha nem is az enyém lenne.
Az ajtó tompán csukódik, mintha egy másik világ záródna be mögöttem, ahol idegen csend fogad. A kezembe nyomja a másik cipőmet, becsatol és amikor összekapaszkodik a szemünk, valami furcsa nyugszik meg bennem.
– Csak rakj ki a kórháznál, ha sietsz valahová.
Lendülettel kanyarodik a forgalomba, mintha az autó nem egy luxuseszköz lenne számára, ő maga benne a tekintély.
– Már nem sietek sehová, ahogy te sem – a tekintete röviden pihen meg rajtam, aztán visszafordul. Folyamatosan magamon érzem és ez jobban zavar, mint az, hogy kis híján megölt.
Remegve keresem a telefont.
– Ezt nem hiszem el! – nézek a sötét, összetört kijelzőre.
– Remélem mindent összeszedtem. Használhatod az enyémet – nyújtja felém az acélkék fémlapot.
– Hagyjuk! – ejtem vissza a táskámba a telefont.
Evelin ki fog nyírni.
A kérésem meghallgattatott.
De mégis mit érek vele?
– Hová siettél annyira? – teszi vissza a mobilját a köztünk lévő tartóba.
Mély levegőt veszek, hangosan fújom ki, de nem hoz nyugalmat.
– Egy állásinterjúra – nem is akarok erről beszélni. Beszélni sem akarok. Főleg nem vele – Felejtsük el ezt az egészet, csak vigyél haza, kérlek. Vagy csak tegyél ki valahol!
Megáll a pirosnál. A zár halkan kattan, mintha attól tartana megszököm. A figyelme az arcomon, a szememen, amiből menten könnyek robbannak.
– Nem fog sokáig tartani. Az egyik barátom sebész egy magánklinikán.
Miért is nem vagyok meglepve?
– Úgy nézek ki, mint akinek nincs ideje várni egy állami kórházban? – kérdem cinikusan.
– Utána megreggelizhetnénk.
Kész tervei vannak, fel sem fogja a kérdésem.
– Szóval azt gondolod, ma még nem is ettem?
Te jó ég, most olvas bennem?
A szája mosolyra rándul.
– Megnyugtató, hogy a fejsérülésed nem komoly.
A motor halk zúgása kitölti a tágas teret.
– Az autód hamar észrevett – ez a technika valószínűleg a levegővételt is figyeli.
– Az autómat én vezetem.
Az öltözéke drága.
A karórája súlyos.
A fogásra erős a kormányon.
– Te mindent irányítani akarsz?
A levegő hirtelen besűrűsödik. A kérdés úgy csüng a levegőben, mint egy papírsárkány, amit a szél a fa ágai közé sodort.
Az arca árnyékban, a piros fény beleivódik a bőrébe.
– Csak, ami az enyém – a hangja átrezeg a mellkasomon. Mélyen, nyugodtan, lassan. Alattomosan.
Miért engedem, hogy így nézzen rám?
– Sajnálom, én… – jövök zavarba.
– Elárulod a neved?
Váratlanul ér a kérdés.
– Nóra.
– Nóra, mi lenne, ha nem hagynánk veszni azt az állásinterjút?
A szemem összehúzódik.
– Ki vagy te? HR-es vagy ügyvezető egy multinál?
A szája mosolyra rándul.
– Szeretem magam kiválasztani az embereimet.
Nincs az az isten, hogy neki dolgozzak.
Hogy az övé legyek.
Hogy ő irányítson engem is.
A belváros él, az utcák hangosak.
Egy villamos csilingel el mellettünk emberekkel megtömve. A Duna fényei visszatükröződnek a szemben, ahogy átkelünk Pest és Buda közt.
– Kedves… – kezdem feszengve, robbanásra készen, ha kell rendet tegyek a fejében.
– …Márk.
– …Márk – folytatom megköszörülve a torkom – Emlékeztetni szeretnélek, hogy elütöttél a pirosnál és nem hiszem, hogy szeretnéd, hogy erre naponta emlékeztesselek.
– Nem valószínű, hogy ezt el tudom felejteni.
A hangja nem fenyeget, csak kijelent. Mintha már eldöntötte volna, mivel fizetek.
Megfeszülök.
A gerincem mentén valami furcsa bizsereg, mintha a testem kényszerítene, hogy fogadjam el ezt a kihívást.
Az ott horpadás, vagy csak a motorháztető íve?
Ez az autó használtan is egy vagyont ér. Egy ilyen kiadás a legkevésbé hiányzik. A megtakarításom rámenne és nem marad semmim.
A torkom elszorul, elkeseredettség és düh egyszerre fojtogat.
– Van pénzem.
– Nem a pénzed kell – a pillantásának súlya van – Azt akarom, hogy ne tűnj el, míg rendbe nem jössz.
A gyomromba jeges kéz markol. Próbálok gondolkodni. Menekülni. Harcolni. De minden logikus érvelés elveszik, mert a szeme fogva tart. A világom összes darabja a kezében van és a valahol a félelmem alatt furcsa kíváncsiság is bujkál.
– Előled eltűnni? – bukik ki belőlem, amitől az arcéle kikeményedik.
– Utálom a bújócskát, Nóra, jobb, ha nem kényszerítesz ilyesmire. Ennyivel tartozol.
– Kényszer lenne?
Te jó ég, mit művelek?
A tekintete rám fagy, nem ereszt, mintha a következő lélegzetem is tőle függene.
Váratlanul rántja el a kormányt, egy üres parkolóhelyre fordul. Leállítja a motort. Határozottan pattan ki az ülésből. Megkerüli a kocsit, az ajtót kinyitja, megvárja míg kiszállok, aztán bevágja és ráfeszít. A fém hidege a hátamnak nyomódik, de a teste melege túlharsog mindent.
– Tudod, mit, Nóra. Emlékeztess csak minden nap! Magadat, hogy átléptél egy határt és engem, hogy ezt hagytam – a szavai úgy csúsznak végig rajtam, mintha nem mondaná, belém vésné őket.
Aztán lassan, nagyon lassan visszaveszem a levegőt és a hangom suttogásként szökik ki.
– Nem tudom melyikünk hibázott nagyobbat.
A tekintete fenyegetően simogat végig, mintha térképet rajzolna, határokat, amiket innentől csakis ő léphetne át.
Vészesen közel hajol.
– Miből gondolod, hogy hiba volt – fel sem kell emelnie a hangját, hogy érezzem, mit akar. És a legzavaróbb, hogy valami bennem mélyen válaszol.
A belőle áradó elégedettség felőröl és nem tudok kitérni. A levegő, a tér, a pillanat őt szolgálja és én öntudatlanul válok a játszmája részévé.
A karja a derekamra simul, határozottan von magával a Klinika felé, miközben én a szívverésem keresem.
Mostantól egyikünk sem ugyanaz, mint néhány perccel ezelőtt.
És ez a találkozás sem véletlen.