Palacsinta

A nagyi és a nagypapi sokatmondóan néztek egymásra. Nagymami bólintott és a papa egyetlen mozdulattal kidobta a mobiltelefont az ablakon, messzire hajítva a kertbe. Becsukták az ablakokat, kikapcsolták a tévéket, a rádiót és az internetet.
– Na gyerekek. Most palacsinta délutánt csinálunk.
– Nagymami, az milyen?
– A papi felteszi a kedvenc lemezét és mi palacsintát sütünk. Közben táncolunk és énekelünk.
– Ez olyan lesz. mint egy igazi házibuli?
– Igen Petikém.
– Mi is maradhatunk Margitka néni?
– Naná, hogy maradhattok! Ez nem is kérdés. Igaz e papi?
– Bizony ám! – Emelte fel az ég felé mutatóujját a nagypapi. – Mind házi bulizni fogunk.
– Pista bácsi. Anyu is jöhet?
– Biztosan jön, ha végez a gyárban. Mindegyikőtök szülei jönnek majd ha végeznek a munkájukkal.
– Pista bácsi, mi mind bulizni fogunk?
– Naná! Még Margitom is velünk fog táncolni palacsintasütés közben.
– Akkor ez egy igazi palacsintabuli lesz?
– Bizony az! Életetek legszebb palacsinta bulija!
– Margit elmorzsolt egy könnycseppet szeme sarkából miközben ezt mondta.
– Te papus. Vedd már elő azokat a régi rock end roll lemezeidet. – Mosollyal az arcán lelkendezve folytatta. – Tudod, azokat a bakelitokat.
– Veszem már Margitom, veszem már.
Perceken belül zeneszó és vidámság töltötte be a kis sorház, háromszobás lakását. Palacsinta illattal megtöltve annak a legkisebb zugát is. Hét család gyermekeire vigyáztak Szabóék, a saját három kis unokájukon kívül. Négy évestől tizenegyig évesig, mind a tizennyolc gyermek táncolt, futkározott, bulizott. Közben készültek a palacsinták és most nem kellett vigyázni senkinek sem az ez idáig oly szigorúan beosztott fejadagokkal. A nagyi még a rejtett tartalékokat is elővette. A kredenc titkos rekeszeibe elrejtett lekvárokat. A gyermekek gyermekként az élettől lüktető zene ritmusára ugráltak a bevetett ágyon, és a mami egyáltalán nem volt mérges érte. A legalább ötven éves lemezjátszó hangszórói teljes hangerővel ontották magukból a hatvanas évek zenéjét. A gyermekek elfelejtették minden nehézségeit és szomorúságát az életnek. Élvezték a hangulatot, a közös játékot, a friss palacsintát és a táncot. A papi és a mami időnként egymásra, majd a faliórára pillantottak. Ám de csak ők tudták, miért szomorú a másik tekintete. A hangulat a tetőfokára hágott, mikor Jóska a körzeti rendőr nyitott be hozzájuk intve Pistának. Az odasietett hozzá és kitessékelve ezeréves barátját, behúzta maga után az ajtót.
– Ti meg mit csináltok itt?! – Kérdezte az kissé rosszallóan.
– Palacsintabulit tartunk. – Válaszolt Pista, arcán jókedv, szemeiben mégis rémület.
– Már rég az óvóhelyen kéne lennetek!
– Te is tudod, én is tudom. – Pista szinte suttogva válaszolt, nehogy valaki is meghallja bentről.
– Igen, de úgy talán lenne esély…
– Jóska! Tanult ember vagy és én sem a lottón nyertem a tanári diplomámat. Nincs tovább.
– Igen de…
– Nem!
– Értem.
– Helyes.
– Szinte vágni lehetett a csendet, a hallgatást köztük. Mikor is Jóska törte azt meg először.
– Szóval palacsintabuli.
– Igen, az.
– Jó a hangulat odabent.
– Bizony az.
– Akkor jó.
– Nincs kedvetek átjönni Gizikével és a két gyerekkel? Igazán szívesen látunk titeket.
– Nekem… tudod, a szolgálat…
– Jóska!
– Nem zavarunk?
– Viccelsz velem? Szereted Chak Berrit és a lekváros palacsintát? Na erigy és hozd őket!
Alig tíz perc múlva, a kicsi három szobás sorházi lakás minden szegletében ropták a táncot a gyerekek, fogyott a palacsinta és kipirosodott arcú felszabadult gyermekek kacaja szállt fel az égbe. Egyre többen érkeztek, már az óvóhelyről is. Velük együtt anyukák, nagymamák, nagypapák is. Mind mosolyogva nézték a csemetéket, bár mindnek ott volt a szemében a rettegés, és időnként mind felpillantott a faliórára.
.
A Kert egyik vakondtúrásának a közelében kijelzővel felfelé feküdt nagyapa ablakon kihajított mobiltelefonja. Egy a Morzsi kutya által a héten kikotort olyan lyukban, amit akkor ásott mikor patkányra vadászott. Vörös felirat villogott az éles vészjeleket adó telefonon.
VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET! VÉSZHELYZET!
Mindez senkit sem érdekelt a palacsinta illattal, jókedvvel és gyermek kacajjal megtöltött, táncoló lábacskák dobogásával telített kicsi, ám de annál barátságosabb otthonban. Nagyi már nem egyedül sütötte a palacsintát, már a szomszéd Évike is segített neki. Jóska se ment vissza, hanem két gyermekét és feleségét áthozva, körbe adta a féltve őrzőt törköly pálinkáját a felnőttek közt. Miközben arra gondolt, milyen boldogok körülötte mind, és milyen jó hallgatni a gyermekzsivajt. Kár, hogy azok nem hallják, nem akarják hallani, akik a bajt okozzák.
Alig negyven perccel később megszűnt a telefon kijelzőjén a jelzés. Pont akkor, mikor a gombafelhő magasra emelkedve, vörös izzásával maga körül hurrikánként megforgatva mindent elpusztított, amihez csak hozzáért. Csak hamu és feketére percselt föld maradt. A kis sorház is eltűnt a benne lévőkkel a föld színéről, anélkül hogy azt észrevették volna. Csak a kertbe kihajított mobiltelefon úszta meg valami csoda folytán. Talán Morzsi kutya, és az általa kiásott lyuk menthette meg az enyészettől? Nem tudni. Most a kijelző zöldre váltott, ám de már nem volt ki elolvassa.
.
.
.
Vége…