Előzmény – „Tanuld meg megszeretni a kérdéseimet”
Az időjárás szinte mindig ugyanolyan.
Zord. Hűvös párát ver a betonra.
Az égen szürke habfolyamot görget.
Köztük a levegő sűrű, ködös és feszítő.
Ahogy kiszállok a fekete autóból, a szél az arcomba söpri a hajamat. A fülem mögé tűröm és akkor meglátom a hangárt.
Benne a repülőt.
Fekete és fényes, mint egy alvó ragadozó.
A lépcső féme megcsillan, pont úgy, mint a szikrázó napfény a Balaton felett.
A múlt pillanatok alatt a bőröm alá szivárog.
Tizenhét voltam. Ő tizennyolc lett.
Azt hiszem inkább leptem meg magamat a sétarepüléssel, mint a barátnőm.
Réka nevetett, miközben a pilóta magyarázott valamit.
Aztán a nevetése sikollyá vált.
Emlékszem a zuhanásra.
A légcsavar hangjára.
A durranásra.
A sötét gomolygó füstre.
A vízre, ami közelebb jött, mint bármi valaha.
Arra, hogy a kezem az övét kereste, de már nem volt ott.
Cole érintésére összerezzenek – a derekamnál fogva von magával. A lépései határozottan visznek előre.
A drága cipő koppanásai kiszámítják a távolságot közöttünk. Gyorsabban húzna, de mintha az aszfalt futó homokká változna, egyre mélyebbre süllyedek.
A szívem zakatol, a gyomromban hideg kavicsok. Már nem hallom a körülöttem lévő zajokat, csak a saját lélegzetem, amit próbálok egyenletesen tartani.
Hirtelen áll meg. A karom a karjának ütközik, komor tekintete megtalál. Aztán fogadja a hívást és a katonára bíz.
Ő a hangár felé indul, mi az épület felé.
A hideg szél a kabátomba kap, szorosabban húzom össze magamon. Egy váróterembe tol és behúzza mögöttem a színezett üveget.
Megállok a közepén.
A szél apró esőcseppeket sodor az ablakra. Az üveg mögött egy másik repülő torz vonala vet rám árnyékot: sötét és mozdulatlan, mint bennem az emlék, amit lehetetlen törölni.
Ki kell jutnom innen.
A torkom kiszárad, a tüdöm alig enged be levegőt.
Remegve töltök vizet és olyan mohón döntöm magamba, hogy a nyitott kabát alatt a finom kasmírpulóver is vizes lesz.
A zajra megpördülök.
Az ajtó csendesen zárul Cole mögött
Elegáns, mintha a világ hatalma a vállára lenne vasalva. Ezt az erőt egyszerre csodálom és gyűlölöm benne.
– Mi a baj, Kate? – a nevemet úgy ejti ki, mint egy ítéletet. Lassan gombolja ki az elegáns kabátot, a pattanó hang tompán verődik vissza a falakról. Sötét haján és vállának vonalán nedvesség csillog. Tekintete kimért és figyelő. Olyan közel lép, hogy érzem az illatát, a belőle áradó hőt, az ujját az államon, ami megállít mielőtt szétesnék.
Nem tudok felszállni.
Ezt kellene mondanom, de a hangom megakad.
A gyanakvása átszúr. A tekintete az elnyíló ajkamra esik, amiből a hangom végre kiutat talál.
– Rettegek a repüléstől
– És mit akarsz ezzel mondani? – nem szigorú, inkább veszélyesen kíváncsi. De fel van készülve mindenre.
– Nem mehetek veled.
A szája megrándul.
– Ez nem opció, Kate.
– Fogalmad sincs milyen érzés ez!
Amit eltemettem húsz éve, most újra szétfeszít és már nem emlékszem hogyan kezeltem ezelőtt.
– Nem az a kérdés, hogy felszállsz a repülőre, hanem az, hogy mire akarsz emlékezni az útból – a szavait a levegőbe karcolja.
Túl nyugodt.
Túl kimért és ettől csak jobban rám hozza a szorongást.
Ösztönösen lépek el.
Visszaránt.
A szemében sötétség ül meg.
A karja elnyúl mellettem.
Üveg koccan üveghez.
Víz löttyen egy pohárba.
Felém nyújtja, a másik tenyerében egy fehér tabletta villan.
– Ezt nem veszem be – állok ellen.
A tekintetében veszedelmes csend, amit akkor érezni, mielőtt valaki elveszti a türelmét.
– Tegnap azt hiszem elég világosan közöltem, hogy ma New Yorkba repülünk – halkan teszi vissza a poharat – Bőven volt rá alkalmad, hogy tudasd velem a fóbiád.
– Azt mondtad vissza kell menned New Yorkba – helyesbítek, mire a szeme gyilkosan villan rám.
– És azt gondoltad addig kimenőt kapsz?
– Azt hittem csak itt van rám szükséged.
– Nekem dolgozol – mélyül el a hangja – Mellettem a helyed – részéről ellenvetésnek nincs helye.
– Ezt te döntötted el helyettem – felelem megvetően és az ujjaim kifehérednek, ahogy az asztallapra szorulnak.
– Tökéletesen igazad van.
Feldühít.
– De én nem akarok neked dolgozni!
A szemöldöke szórakozottan szalad fel.
– Tényleg?
A szemem tágra nyílik, ahogy a pirulát a szájába veszi.
Mégis mit művel?
A tarkómnál fogva ragad a szájához. A nyelve követelve tör utat az ajkaim közt, domináns harcot vív az enyémmel. Olyan keményen csókol, hogy eszembe se jusson ellentmondani, miközben a pirulát a torkomig tolja és arra kényszerít, hogy lenyeljem. Már nincs köztünk oxigén és én egyre kétségbeesettebben próbálom letépni magamról. Mintha ő engedné meg azt is, mikor vehetek levegőt.
Abból is keveset.
Mert még nem végzett.
A váratlan lökéstől a derekam az asztalnak nyomódik, rajta a tárgyak sikítva mozdulnak meg. A szemében vörös tűz és rémisztő sötétség. Látom mennyire élvezi a hatalmát, az erejét, amivel igazán elkezd csókolni.
Birtoklóan.
Forrón.
Éhesen.
Kiszív belőlem minden erőt.
Izzó vágya kíméletlenül kúszik a bőröm alá és hiába érzem magam elpusztíthatatlannak, azt érzem porladok. A vérem lávafolyamként zubog, elönt a forróság.
Kívül.
Belül.
Mindenütt.
Soha nem éreztem ilyesmit és már nem tudom megjátszani mennyire a hatása alá kerültem. Aztán felszáll a köd ő az arcomat bámulja, míg én azt sem tudom ki vagyok.
Hevesen lélegzik.
Hevesen lélegzem én is.
Bosszantóan akar és pontosan látja mennyire szánalmasan adnám meg magam. De ez a szem nem ígér. Nem vigyáz. Kíméletlenül szed darabokra, ha észhez nem térek most azonnal.
Zihálva fejtem le és a mosdó felé viharzok.
– Ugye nem akarod kihányni? – veti utánam fenyegetően.
De.
Pontosan ezt fogom tenni.
Mielőtt bevágnám az ajtót, a fényes bőrcipő a küszöb és az ajtó közé szorul. Elönt a düh, kényszeredetten csapkodom az ajtót a lábának.
Rettegek, mi lesz, ha engedek.
– Megmondtam, hogy nem ülök fel a repülőre! – feszülök az ajtónak. De a cipőm könnyedén csúszik a márványon, ahogy a rés nagyobb lesz.
– Én pedig megmondtam, hogy ez nem opció – találom vele szembe magam.
A szűk helyen könnyen bekerít.
A szeme lángol.
Az állkapcsa remeg.
De én csak gyűlölettel tudok ránézni.
– Tévedsz, ha azt hiszed egy tabletta elég.
Meglátom a szemében a döbbenetet. És azt is, hogy a dacom piszkosul bosszantja.
– Mit akarsz, Kate? Mit csináljak? – vet egy pillantást az órájára – Maradt még tíz percünk. Fejezzük be, amit elkezdtünk? – arcon kenném, de elkapja a csuklóm – Ezt meg ne próbáld még egyszer!
– Különben? Engem is megölsz? – az állam dacosan szegem fel, de a hangom remegve szakad el tőlem.
Komolyságának és a fenyegetésének mezsgyéje elmosódik. Arcának vonala hirtelen megrándul.
A világ furcsán könnyű lesz, megbillenek.
A szívverésem lelassul.
A szempilláim egyre hosszabban záródnak.
A márvány megmozdul alattam.
A falnak támaszt.
Az idő megnyúlik.
A fény vakítóan vibrál a világos csempén.
A tenyere finoman simul az állcsontomra, hüvelyujjával elmossa az ajkamról a szavakat.
– Azt hiszed bátor vagy, de csak menekülsz – forró lehelete a számba kúszik – De egyet jól jegyezz meg, Kate. Akárhányszor provokálsz, annak ára lesz és én kíméletlenül be fogom rajtad hajtani. És nem azért, hogy bántsalak. Hanem mert te akartad így.
A szavai egyre lassabban jutnak el hozzám. A gondolataim szétesnek, a színek összefolynak előttem.
A következő pillanatban a szemem a sötét kabátra nyílik. A testem a vállán ringatózik. Az eső a hajamba ragad, a hideg beszivárog a nyakamnál. A lépteinek ritmusa lassú, kimért, minden rezdülésében ott a döntés, amit megint helyettem hozott meg. Úgy tart, mintha pontosan tudná, mennyi fájdalmat bírok még el anélkül, hogy összeroppannék.
Ha a sors most repülni akar velem, hát repülök.
Ha ez az egyetlen módja, hogy megértsem, miért maradtam életben, akkor zuhanok.
De ha túlélem – többé senki nem kényszeríthet térde.