A csönd után

A vonat lassan érkezett be az állomásra. A peron üres volt. A nő egyedül szállt le, vállán egy régi vászontáskával, benne fekete ruha. Fülében még ott dobogott a zakatolás. Majd gyalog indult el a régi ház felé. Reggel hétkor érkezett meg. A köd a fák között ült, az ablakok sötétek voltak. Tizenöt éve nem járt itt, mióta az a nap kettévágta életét. A bátyja az ajtóban várta.
– Nem szóltál, hogy jössz.
– Nem akartam.
Belépett. Kávé illat és valami keserű, fémes szag töltötte meg a levegőt. A konyhaasztalon egy újság feküdt. A dátum: 2008. szeptember 3.
Megborzongott.
– Ez… miért van itt?
– Csak megtaláltam. – felelte a bátya elfordulva.
Az volt az a nap amikor autóbalesetet szenvedett. Agykárosodást állapítottak meg, melynek szövődménye memória vesztés volt. A kórházban tájékoztatták, hogy mi történt vele. Hosszú hónapokig tartott lábadozása s mindenki remélte, visszatérnek majd az eltűnt emlékek. Sajnos nem így történt. Folytatta tovább megszokott életét, egészen egy héttel ezelőttig. Levelet kapott, hogy nagybátyja elhunyt. A temetés miatt tért vissza szülővárosába és látogatta meg a házat, ahol felnőtt. A családból már csak bátyja élt. Gondozta a kertet, rendben tartotta a házat.
Az újság láttán eszébe jutott a sok tekintet a kórház folyosóján. Azok a csendek és félrenézések. Mintha tartózkodtak volna tőle. Csak orvosa volt mindig kedves és nyájas hozzá. Ennyi év távlatából most, mint egy feltépett seb jöttek elő érzései, gondolatai. Kiment a kertbe. A fészer ajtaja nyitva állt. Dobozok, szerszámok, egy barna kabát, amelyre emlékezett, bár nem tudja honnan. A kabát zsebében egy kulcs lapult. Próbálgatta ajtókban, szekrényekben, fiókokban, de nem nyitott semmit. Ebédnél elmondta bátyjának mit talált.
– Jobb, ha nem keresgélsz. A múlt nem segít.
– Vagy neked nem segít. – vágta rá a nő.
Nem ezt várta testvérétől. Azt hitte segítőkész lesz s meg tudja mondani, mit nyit a kulcs. Bizalmatlanságot érzett. Valamit eltitkol előle, vagy azt próbálja jelezni, hogy akar valamit mondani. Az újság hogyan került elő? Igaz, testvére nem tudott az érkezéséről, de mégis túl sok a véletlen. A kutatást nem adta fel. Délután a padláson keresgélt. A kulcs egy utazóládát nyitott. Benne ruhák, könyvek, és egy fotó. A fotón ők ketten a tóparton, mögöttük a szüleik. Apja épp azt a kabátot viselte, amely a fészerben pihen. A kép szélén alig láthatóan egy csónak. Bátyja írt szöveget a kép hátoldalára melyet neki szánt.
“ Ha valaha eszedbe jutna, ne mondd el. Én kértem. Azt is, hogy vállad magadra.”
A tinta elmosódott, a szavak mégis élesek voltak. Testvére lépéseit hallotta ahogy jön fel a padlásra. Egy darabig csak nézte húgát, ki lassan emelte fel a tekintetét.
– Megtaláltam a fotót.
– Akkor tudod, miért hallgattam. Nem volt autóbaleseted soha. A kép elkészítése után mind beszálltunk a csónakba. Miután már elég távol kerültünk a parttól, fel akartam állni, hogy körbe nézhessek, de megszédültem. Épp el voltál bambulva. Szerettem volna beléd kapaszkodni, de sajnos elvesztettem az egyensúlyomat. Én a csónakba, te a vízbe estél.
A vízi mentők vittek ki a partra. Eszméletlen voltál. Szüleinket arra kértem, bocsájtsák meg nekem és ferdítsék el az esetet. Ők beszéltek az orvossal, kitalálva, hogy autóbaleseted volt. Sajnálom, hogy hazudtam neked annyi éven át. Nagybátyánk halála ráébresztett a gyónásra. Tiszta lelkiismerettel szeretnék majd távozni ebből a világból. Ezért hoztam elő az újságot.
A nőt megdöbbentette az igazság ténye. Fejében összemosódott minden. Az igazság és a hazugság is.
– Igazad volt. A múlt tényleg nem változtat semmin. Én a tudatlanságot cipeltem, te a bűntudatot. Most összeérnek a dolgok.
Másnap már egymás mellett álltak a temetésen a koporsó előtt. Szemükből könny hullott s közben egymásra gondoltak.

Kálóczi Balázs