Előzmény – „Nem tudom, hogy akarom-e tudni”
KATE
„Vidd vissza! MOST!”
„De látta az arcunkat”
„Ha csak egy estére fizetné, Cole nem keresné ennyire”
„Akkor is meg kellene ölnünk”
„Ha megtesszük, azonnal gyanút fog!”
A hangok szilánkokként szúrják a koponyám.
A szemem kipattan, felrántom a testem az ágyból.
Hideg veríték csorog a hátamon.
A szívem a fülemben lüktet.
A tüdőm körül a ketrec egyre szűkebb.
Üvöltenék, de nem jön ki hang a torkomból. Csak lihegek, mint egy vadállat, amit sarokba szorítottak.
Az éjjeli lámpa tompa fénye ijesztő árnyékokat a falra.
Ugyanaz a szoba.
Ugyanaz a hatalmas üveg.
Mögötte ugyanaz a város.
Csak a ruha más rajtam.
A hold engem bámul a felhőkarcolók között.
New York még sötétben, de odalent a város még él. És én egyre kétségbeesettebben keresem a levegőt.
– Kate! – egy erős kéz pördít maga felé – Állj már le! Ezek az ablakok nem nyithatóak!
Döbbenten nézek Cole szemébe.
Az érintése úgy éget, mint a parázs.
– Minek hoztál ide! Ez miattad van! – fejteném le, de nem enged.
Erősen megmarkol, az üveghez présel. Elkapja az állkapcsom és arra kényszerít, hogy ránézzek.
– Mi ütött beléd? – kérdi szigorúan – Egy másodperc alatt eltűnsz, aztán meg sokkos állapotban kerülsz elő.
Komolyan azt hiszi, ez az én hibám?
Fogalma sincs mit tett velem az a köztes idő.
És milyen közel voltam a halálhoz.
A szemébe nézek és hirtelen minden egyszerre robban bennem: félelem, vágy, düh, tehetetlenség. Csak egy pillanatra engem meg, hogy érezzem mindezt.
Aztán eltaszítom.
– Haza akarok menni! Vigyél haza, Cole!
A mellkasom vadul hullámzik a selyem hálóing alatt, ahogy farkasszemet nézek a háborgó óceánnal.
– Fel bírod fogni, mit éreztem, miután eltűntél? – fenyegetően lép felém, én ugyanannyit hátra – Fel bírod fogni, ha itt eltűnsz, soha nem talállak meg! – a hangja pokoli erővel hat rám és rádöbbenek, nincs nála veszélyesebb férfi számomra.
A hátam a szürke falnak ütközik, a hidege beszippant.
Cole rám tapad, a karjai körém feszülnek, a levegő köztönk olyan sűrű lesz, belefulladok.
Füstölögve néz le rám.
A tenyerem a forró mellkasára feszül, amiből egy szörnyeteg próbál kitörni. És meg kell állítanom, mielőtt túl késő lesz. Mielőtt végleg azt gondolja, az én hibám.
– Elraboltak, Cole – kúszik ki remegve a számon.
A homloka összerándul.
Egy pillanatra mintha elhinné.
– Az orvos azt mondta menekülés közben verted be a fejed. Az utcán találtak rád, nem messze a Klubtól.
Menten felrobbanok.
– Hazugság!
Megragad a vállamnál.
Visszaszögel a falhoz.
– Kate! Ez nem játék!
– Majdnem meghaltam miatta! – csuklik meg a hangom. – Ki miatt? – húzza össze a tekintetét.
– Nicole miatt! – a zaklatottságom leírhatatlan, ököllel esek neki – Gyűlölöm, hogy bajba keversz!
Lefog.
Leszorít.
A mellkasára kényszerít.
Feladom.
Engedek.
A testem megállíthatatlanul rázkódik az ölelésében. És én, aki az előbb még fuldokolt, már a szívverésébe kapaszkodom.
– Lélegezz, Kate! Csak lélegezz…
A könnyeim a mellkasán futnak végig. Érzem, milyen mélyet sóhajt, mikor az ujjával a hajamba simít.
Túl gyengéd.
Túl őszinte és ez összezavar.
Minden mozdulata uralni akar, de a testem ragaszkodik, akár akarom, akár nem. És én benne találok menedéket, mikor menekülnöm kellene.
Pedig nem akarom, hogy megmentsen.
Csak azt, hogy hagyjon levegőt venni.
De mindig túl közel jön.
Mindig úgy néz rám, mintha a túlélés egyenlő lenne azzal, hogy hozzá tartozom.
– Ez nem az én világom, Cole.
COLE
Odakint vastag ködben vonulunk.
A kabin félhomályában minden mozdulat lelassul, a halvány fény tompán verődik vissza az íves falakról.
A gép monoton zúgásától lankad a figyelmem, de a megválaszolatlan kérdések nem hagynak nyugodni.
Kate végre elaludt.
A szárny helyzetjelző fénye a barna haján villog, az illata édesen keveredik a repülőgép száraz levegőjével.
A teste ellazult.
A légzése egyenletes.
Az arca nyugodt, mintha nem is ő lenne, akit órákkal ezelőtt még reszketve tartottam a karomban.
Nézem és közben próbálom elhitetni magammal, hogy minden rendben van.
Hogy jó helyen van.
Velem.
A valóság viszont ennél jóval sötétebb, mert napról-napra egyre nehezebb tőle távol maradni. Minden pillantása, minden szava, minden rohadt lélegzete arra emlékeztet, mennyire törékeny. És hogy ezt a törékenységet csak én tarthatom össze.
Már nem csak biztonságban akarom tudni.
Akarom őt.
Úgy, ahogy még senkit.
És ez az érzés felzabál.
Egyszerre hoz romlást és békét.
Ami elől az egyik részem menekülne.
A másik megölné, azt, aki csak ránéz.
Nem tudom kiverni a fejemből, amit mondott.
A hangja remegett. Azzal a fajta félelemmel, amit nem lehet megjátszani. Ami még mindig a bőrömön lélegzik.
Úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta.
Belepusztulok, hogy talán így is volt.
Nicole bármire képes, akárcsak én.
Látom benne az elszántságot, az erőt, az akarást. Nyomokban magamat. De a hatalom, amit próbál megtartani, az csak a befolyásos apja szánalmas utánzása és ez már ordított róla az elején. Míg az ő gátlástalansága határtalan, az enyém talán még emberi.
Ha miatta vitték el. Ha a tényleg miatta bántották, akkor valaki ott halott lesz.
Azon kapom magam, úgy préselem a poharat, menten szétrobban az ujjaim közt.
– Cole?
Ingerülten kapom a fejem Dixonra. Ki tudja mióta ácsorog ott és olvas belőlem.
Kiszívom az utolsó kortyot és leteszem a poharat.
Ez egy roppant mély beszélgetés lesz és jobb, ha nincs semmi a kezemben.
– Kezd a rossz hírrel.
– Nicole többször is találkozott az unokatestvéreddel Londonban.
Az öklöm megroppan.
A vér a halántékomon dobol.
Hiba volt Liamra bízni egész Kelet-Európát. Túl sok pénz folyik be onnan és vérszemet kapott. A zsák és a foltja, az eszem megáll, de nem gondoltam, hogy a saját vérem is elárul.
– És mi a jó hír?
– Kate-t tényleg elrabolták. Meg akarták ölni, de végül kidobták az utcán. Megijedtek.
– És mi ijesztette meg őket?
– Szerintem az ábrázatod – folyik szét a vigyor a képén.
A vér elönti az agyamat.
– Látsz bármiféle jókedvet az arcomon, Dixon? – teszek pár kört a mutatóujjammal, de gúnyom lepörög róla.
Ledobja magát az előttem lévő székbe.
Pattanásig feszülök attól, hogy megvárat.
– Miután Kate eltűnt, Nicole kapott egy hívást és sietősen távozott.
– Szóval Nicole ijesztett rájuk? – kétkedve nézek rá – Kate szerint őt akarták elrabolni. Inkább őt ijesztették meg.
Hirtelen elkezd a levegőben dobolni és rettegek, hogy ezen sem tudok majd nevetni.
– Bingó! – bök felém, amitől a szemem forog. Ha nem lenne a jobbkezem, most lőném fejbe – Ugyanis itt jön a képbe az ábrázatod.
Előredőlök, hogy éreztessem piszkosul próbára tesz.
– Mire akarsz kilyukadni, Dixon?
Elkomorul.
– Cole, nem voltál önmagad! Bárkit ketté téptél volna, aki az utadba áll. És amikor megláttad…
A légzésem felgyorsul.
Visszahullik a hátam az ülésbe.
Azt hittem meghalt és az a pillanat pokolian térdre kényszerített. Remegett az ujjam miközben a pulzusát kerestem.
– Ez sem túl jó hír, nem gondolod? – villan rá a tekintetem.
– Egy lépéssel eléjük kerültél, Cole – markol bele a mogyoróba – A szállítmány csak holnap érkezik, de a találkozót előrébb hozták. Tudod, mit jelent ez? Félnek – dönti magába a szemeket, és amikor meghallom a roppanást, a koponyám is megreped – A félelem a hibázástól, most olyan lesz nekik, mint egy tükör: azt látják majd benne, amit el akarnak kerülni. És ez a tükör Kate lesz.
A tekintetem önkéntelenül talál vissza rá.
Csak ő képes mindkét oldalt érteni.
Ő a kulcs.
A szempillái finoman rezdülnek. Álmában a keze az ülés szélére csúszik, a mozdulatom követi. Nem tudom, mit lát odabent, csak remélem, hogy nem az elmúlt órákat.
Amikor ránézek egyszerre mar bűntudat és valami egészen ösztönös védelmezés.
Túl sok érzést kavar fel bennem: vágyat, amit tagadnom kellene, félelmet, amit nem mutathatok ki és valami furcsa békét, amit csak ő hoz ki belőlem.
Már nem csak a jelen fenyeget, hanem az is, amit nem mondunk ki. Azt a kimondatlan kötődést, ami köztünk fonódott.
Már nem bízhatok másban, csak benne.
Ez egy játszma.
Én irányítok.
Én döntök.
És ennek már ő is a részese, ha akarja, ha nem.
Csak vele sikerülhet.
Aztán beszélhetünk egy új lapról.
És pokoli nehéz lesz rávenni, hogy tépje szét a régit.
Hogy elhiggye nincs visszaút.
Hogy amit maga mögött hagy, az már nem otthon.
Csak hamu.
Nem az ő világa? Mocskosul nem.
De kénytelen lesz ide tartozni, ha élni akar, és ez nem fog menni nélkülem.