Apám sorsa

Még javában dübörögtek a tankok a környéken, mikor nagymamám hasában mocorogni kezdett egy újabb magzat. Harmadik volt ő a sorban. Akkoriban még nem tudták előre megmondani, hogy milyen nemű lesz a gyermek, de mamám sejtette, hogy csakis fiú lehet, mert ugyanolyan erősen rugdalódzik, mint két nagyobbik fiútestvére tette ezt annak idején. Nem is csalódott, amikor március idusán előbújt apám a meleget és védelmet adó anyai méhéből.

Cselédsorban felnövő anyjától nem sok mindent tanulhatott apám, hacsak azt nem, hogy sokat kell dolgozni azért, hogy ne haljon éhen az ember. A háború után nagy szegénység dúlt az ország északi részén, ezen a vidéken nem voltak még ipari üzemek, ahová elmehettek volna a fiatalok dolgozni. Csak saját háztájiban lehetett gazdálkodni, már akinek volt hozzá elvetni való vetőmagja, csak az tudta kitermelni a mindennapi betevőjét. Erősen meg kellett fogni a kapa végét, ha enni akartak egész évben és akkor még az egyéb megélhetéshez szükséges dolgokról nem is beszéltem. Nagyapám egyszerű földműves ember volt, aki kétkezi munkával kereste a kenyerét. Fia születésekor már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Az új jövevénnyel nem sokat foglalkozott, elég volt neki a napi robot, utána már nem volt kedve gyermekével bajlódni. Felnevelték őt a szomszéd nagyobbacska srácok, akikkel szintén nem értek rá játszani a szülei. Meg is látszott a későbbiekben, hogy elmaradt a családi nevelés és a szülői minta követése is, mivel nem volt apám előtt semmiféle minta. Talán csak egyetlen egy, ha ezt ugyan mintának lehet nevezni, mégpedig az, hogy a szülei igencsak kedvelték a házi pálinkát, amelyből minden nap jócskán fogyasztottak. Apám négy fiútestvérével együtt már fiatal korában rászokott az alkoholra.

Apám figyelme két év katonaidő letöltése után elkezdett a női nem felé irányulni. Mulatságokba jártak akkoriban a fiatalok. Nem volt belőlük hiány, az évszakoknak és az ünnepeknek megfelelően majdnem minden hónapban tartottak ilyen-olyan zenés, táncos rendezvényt. Sötétbarna színű göndör haján, sármos tekintetén, magas sudár termetén sűrűn megakadt a lányok szeme. Mindig vidám arca vonzotta a csinos fruskákat. Egy őszi szüreti bálon gabalyodtak egymásba édesanyámmal. Régebben sokszor gondoltam magamban, hogy bárcsak ne tették volna. Ma már nem mondok ilyen butaságot, hiszen ha ők nem esnek szerelembe, akkor most nem élhetnék ezen a csodálatosan szép világon.

A következő év tavaszán össze is házasodtak, aztán gyors egymásutánban született két lányuk. A második voltam én. Pár hónapos lehettem, amikor a szüleim a nagyszülőkre bízták a gyerekeiket és a távoli megyeszékhelyen keresték további boldogulásukat. Gyári munkásként dolgoztak, hétvégén pedig hazatértek kicsiny kis falujukba, hogy gyermekeikkel lehessenek. Három év körüli lehettem ekkor. Egy hétvégén, amikor jöttek a busztól a házunk felé én egy másik házaspár elé szaladtam örömömben, nem ismertem meg őket, hiszen nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Az ilyen kétlaki életmódot azonban nem lehet sokáig folytatni. Dönteniük kellett a falu és a város között. A városi életet választották. Először albérletben, majd saját házban laktak anyai nagyszüleimmel együtt a városban. Nemsokára bővült a család, húgocskám született. Szűkösen éltünk a szoba-konyhás lakásban. Lehet, hogy ezért vagy éppen másért, de apám jobban érezte magát a haverjai között a kocsmában, mint otthon. Jöttek a csúnya, veszekedős hétköznapok, melyeket körbe lengett az alkohol bűze. Csattantak a pofonok, reszketett anyám és rettegtek a testvéreim is, velem együtt. Viharfelhős gyermekkorom volt emiatt, de a felhőket anyám szeretete igen gyakran szétoszlatta. Ilyenkor mindig vidáman sütött ránk a Nap az összes meleget adó sugarával és árasztotta ránk szikrázó melegét. Anyánk hősies, már csaknem majomszeretetbe átforduló szeretete tudta csak elfeledtetni és elnyomni apánk nemtörődömségét és italozó életmódját. Amikor apám nagyon ritkán néhány hétig nem nyúlt a pohárhoz, akkor majdhogy nem kenyérre lehetett kenni. Játszott velünk, segített a házimunkában, élte a munkásemberek mindennapi csendes életét. De ez az időszak nem tartott sokáig. Fizetés tájékán, amíg tartott a pénze, csak ivott és ivott egyfolytában.

Édesanyám a városi létet megunván húsz év után úgy döntött, hogy visszaköltözünk arra a vidékre, ahol gyermekkorában laktak. Bízott benne, hogy apámnak is jót tesz majd a környezetváltozás, elszakad ivócimboráitól és talán véget vet italozó életmódjának. Sajnos ebben nagyot tévedett. Szüleim harminc kilométerrel arrébb egy vidéki falucskában kezdtek új életet három gyermekükkel. Új ház, új gyermek, tartja a mondás. Nálunk valóban így volt. Másfél év múlva megszületett legkisebb húgom negyedik nem várt gyermekeként szüleimnek. Volt helye a pénznek, annál is inkább, mert nővérem és én is eladó sorban voltunk már akkor és két éven belül férjhez is mentünk mindketten. Anyám vért izzadva teremtette ki a stafírungunkat és rendezte meg lakodalmunkat. Apám csak rész vett rajtuk és jól berúgott ott is. Hogy miért nem vált el édesanyám tőle hosszú házasságuk alatt azt a mai napig sem tudom. Aztán jöttek sorban az unokák, majd nemsokára a két húgom is házasodásra adta a fejét.

Negyven évig mindent, de mindent édesanyámnak kellett megoldania a favágástól kezdve a kenyérre való előteremtéséig. Egyszer aztán megelégelte ezt a kegyetlen sorsot a jó Isten. Hatvanhat éves korában apám rosszullétre panaszkodott, annyira szédült, hogy nem tudott felkelni az ágyából. A háziorvosa nem ismerte fel azonnal a bajt. Másnap mentővel szállítottak kórházba és agytrombózist állapítottak meg nála. Azután egy korty alkoholt sem ihatott többé. Tizenkét évig nyomta az ágyat és közben átélte a kínok kínját. Kiszolgáltatott volt a betegségének, állandó segítség nélkül nem tudott volna létezni. Édesanyám és nagyobbik húgom gyámolította hosszú éveken keresztül. Ez alatt az idő alatt volt ideje átgondolni az életét. Megtanult imádkozni és hálás lenni minden ajándékba kapott napért, óráért és szóért. Bocsánatot kért az elkövetett bűneiért, és mi, a gyermekei és édesanyám is megbocsájtott neki. Talán ezért kapta a betegségét is, és ezért kapott ilyen hosszú időt a sorstól, hogy le tudja vezekelni vétkeit. Utolsó hónapjának napjai emberfelettien fájdalmasak voltak számára és számunkra is. Sajnáltuk őt, mert rossz életmódjától függetlenül szerettük őt. Elfeledve minden hibáját és bűnét. Talán a szenvedő Jézus arcát láttuk benne, amikor etettük, simogattuk, betakartuk, együtt imádkoztunk vele. Beszélni már nem volt ereje, csak a szeméből legördülő könnycseppekkel tudta kimutatni szeretetét, ami többet ért minden kimondott szónál.

Hetvenhét évesen szenderült át a másvilágra. Nyugodj békében Apám, legyen számodra könnyű a föld!