Előzmény – „Nekem nem mondhatsz nemet”
A fejem zúg, a szívem a halántékom lüktet.
A szemem lassan nyílik a plafonra és az ismerős repedésből rájövök, a saját szobámban vagyok, a saját ágyneműmben, a saját ágyamban fekszem.
Felülök.
A mozdulat a tarkómba nyilall.
Az éjjeliszekrényen egy pohár víz, mellett egy levélnyi fájdalomcsillapító. A szobában minden a helyén, a mellkasom mégis összeszorul az idegen érzéstől. Lerántom a takarót és meglátom a színes pizsamát, amit anyámtól kaptam karácsonyra. Ennek lassan egy éve, és azóta alig beszéltünk. Sosem volt szoros a kapcsolatunk és ettől egyszerre érzem elveszettnek és dühösnek magam. A bűntudat a mai napig gyötör Réka halála miatt, és inkább elmenekültem, minthogy megbeszéljem ezt bárkivel.
Az ajtófélfába kapaszkodva nézek Dominic szobája felé.
Emlékszem, amikor az apja jött érte hajnalban. Hallom, ahogy a bőröndöt húzza, mögötte a kocsiajtó élesen csapódik.
Azóta a szoba érintetlen.
A fejem újra hasogatni kezd.
Mi történt velem?
A gyomrom összeugrik.
Valami hiányzik.
Egy tegnap, amit nem tudok hová tenni.
Egy este, amelyről semmi emlékem nincs.
A lépcső fokai recsegnek, ahogy lejjebb merészkedem. A földszinten hűvös félhomály kúszik. Az üvegen át szürke, ködös reggel fogad. Aztán megpillantom a telefonom az asztalon. Pontosan úgy, ahogy legutóbb hagytam, mikor futni mentem.
Csak álom volt, vagy még most is álmodom?
Már nem tudom mit higgyek, csak azt, hogy már semmi sem ugyanaz.
Feloldom a kijelzőt.
A piros ikon jelez: percek kérdése és a telefon lemerül.
Dominictól nem jött új üzenet, az enyém az utolsó. Túl korán van ott, hogy ilyenkor felhívjam.
Mielőtt letenném megszólal, amitől a szívem hatalmasat ugrik.
Bori hív.
A világ hirtelen megáll.
A torkom elszorul.
A fülemben zúgás.
A szoba lassan elmosódik.
A kitartása a bordáimra feszíti az izmokat.
A francba.
Tudnom kell, mi az igazság.
Fogadom a hívást, de a hangom elveszik.
– Kate?
– Szia…
– Azt hittem megint telefon nélkül mentél futni.
A nevetése, mint egy vödör jeges víz borít be.
Teljesen összezavar.
– Csak most keltem fel.
– Beteg vagy? – aggódásában csöppnyi szarkazmus vegyül – Sosem hagysz ki egy napot sem.
A szívem nem hagy nyugodni.
– Miért hívtál?
Mély sóhaj hagyja el a száját.
– Úgy döntöttem hazautazom egy időre az ikrekkel Nem szeretnék az ünnepek alatt egyedül maradni.
– Értem…
A székre hullok, a homlokom a szabad tenyerembe esik és akkor megérzem a tapaszt a fejemen. Óvatosan fejtem le és nem bírom levenni a szemem a vérfoltról a közepén.
Mi a franc történt velem?
A tükör elé lépek.
Az összevart heg láttán a mellkasomba fagy a levegő.
A pizsama alatta zúzódás és véraláfutás sikít a bőrömről. Torz hangok és képek villannak, a telihold fénye hirtelen vakít meg a tükörben. Amiben ott van Cole is.
A hangja, amikor kimondja a nevem.
Az érintése a csuklómon, amikor menekülni pórbáltam.
A szívdobbanása a fülemben.
Forró lélegzete a bőrömön.
Az ereje, amivel visszatart.
– Ő választotta – szakad fel Boriból – Nem szóltam bele, annak ellenére, hogy már az elejétől fogva azt éreztem, ez a munka…veszélyes.
Levegőt veszek.
– A pénz nem minden.
– Nem – ért egyet – És magyarokkal sem jó külföldön együtt dolgozni, de te is tudod, hogy a nyelvérzéke borzasztó.
Valami nem stimmel.
Muszáj megkérdeznem.
– Laci…?
– Akkor láttam utoljára, amikor te. Szombaton a kertpartin. Másnap elment és csak egy üzenetet kaptam tőle, hogy…
A kijelző fénye elsötétül, miközben én belefulladok a jelenbe és próbálom meggyőzni magam, ez nem lehet a valóság.
A francba.
Azt sem tudom, hol a töltő.
Vissza kell hívnom.
Vele kell mennem.
Nem maradhatok itt.
Gyógyszer.
Ruha.
Készpénz.
Útlevél.
Magamra tekerem a kabátot, megragadom a bőröndöt és felépem az ajtót.
Egyszerre lépünk egymás felé.
A csattanás pillanatában minden megáll: a testem az övének ütközik, a levegő kiszalad belőlem.
Megdermedek.
A kezeit széttárja, nem mozdul.
Riadtan bámulom a drága szövetet, alatta a fehér inget, amin a kávéfolt forrón gőzölög.
Hát mégis igaz.
A tekintete rám ég.
Az ideg az állkapcsán úgy remeg, mintha az önuralmát égetné porrá.
Beljebb kényszerít.
Az ajtó hangosan csukódik mögötte.
Az pultra teszi, ami a kezében maradt.
A mosogatónál kezet most, a konyharuhámat használja.
Mikor felém fordul, a szeme villanása mindent elárul.
– Mégis hová készültél? – veti a kabátját a székre, aztán az ingét kezdi gombolni. Minden mozdulata lassú és számított, mint, aki így tartja vissza, hogy fel ne robbanjon.
Az ujjaim szorosabban feszülnek a fogantyúra.
– Azt hittem végeztünk – törik meg a hangom.
Csípőre teszi a kezét, csupasz mellkasán az össze izom megfeszül.
– Végeztünk? – lép elém feldúltan – A határon sem jutottál volna át – a szavai mélyebbre hatolnak, mint bármilyen érintés. Már nem a kávé gőzölög közöttünk. Valami sokkal sűrűbb és veszélyesebb, amiben egyre nehezebben veszem a levegőt.
– Akkor miért hoztál haza?
Az ujja óvatosan csúszik át a heg felett, miközben egy kósza tincset simít ki az arcomból.
Nem csak néz, úgy olvas belőlem, azt is elfelejtem miért akartam elmenni.
– Tegnap este eldurvult a helyzet és nem tudtam, hogy folytatódik.
A közelsége lebénít, a kabát alatt egyre elviselhetetlenebb a forróság.
– Miért nem emlékszem…?
A tekintete fogva tart.
– Menekülés közben beverted a fejed és elájultál. Liam elmenekült, Dixonra rálőttek és csak te tudod, mi történt odabent.
A szívem ritmusa megzuhan.
A lábam alatt megmozdul a talaj.
Nem lehet ő is az én hibám.
– Meghalt?
– Fel fog épülni.
A válasza nem hoz megkönnyebbülést.
– Fogalmam sincs meddig tart egy ilyen…amnézia.
Szánalmasan hagyom, hogy kihúzza a kezemből a bőröndöt és letolja a kabátot a vállamról, amit aztán a közeli fotelba dob. Majd hevesen ránt meg az övemnél, hogy a gerincem is meghajlik.
– Pontosan ezért nem végeztünk – a hangja egyszerre suttogó ígéret és fenyegetés. Ugyanaz a hang, ami egyszer elvette a levegőt, most újra megtalál.
A félelem hirtelen mást íz kap.
Keserűt.
Mint a vér, amikor a számba harapok, hogy ne sikítsak fel.
Ez már nem rettegés.
Ez már düh.
A szája túl közel kerül.
– És vele meddig akarod elhitetni, hogy Laci még él? – fordítom el a fejem. A borostája az arcélemre karcol, úgy fújtat rám, mint egy vadállat a bekerített prédára.
– Addig, ameddig szükséges és megkapja a részét is.
– Ezzel kinek a lelkiismeretén akarsz könnyíteni? – szalad ki a számon. Azonnal elkapja állkapcsom és én két tűzgolyóval nézek farkasszemet.
– Túl érzékeny vagy, Kate! Még csak nem is a barátaid.
A szívverésem hangosabb, mint az összes magyarázat, amit kitalálhatnék.
Fel akarok kiáltani, belerúgni a csendbe, széttépni azt, ami még hozzá köt. Látni akarom, ahogy megdöbben, amikor rájön, nem az a gyenge nő vagyok, akit megismert.
Minden összeforr bennem: a vágy, a félelem, a düh, a gyűlölet, hogy legalább egyszer én irányíthassak.
A tekintetem az övébe akad, és mielőtt gondolkodhatnék, az ingébe markolok, az ajkába harapok, csak annyira, hogy éreztessem vele is azt keserű ízt, ami engem mardos.
Aztán megcsókolom.
Nem gyengéden.
Nem könyörögve.
Ahogy ő szokta: mohón, nyersen, követelve. Amitől egy pillanatra megfeszül és mintha a világa is kifordulna. De ez csak illúzió, mert mire visszaszívnám a levegőt, a szorítása megváltozik.
Keményebb lesz.
Hidegebb.
A tarkómra fog, a derekamra, és minden erő, amit addig megtartottam visszazuhan rám, mint egy lavina.
Egy pillanatra azt hittem sikerülhet.
Hogy megérinthetem anélkül, hogy elnyelne.
Az ereje nem abban van, amit velem tesz, hanem abban, amit bennem ébreszt. Talán ezért gyűlölöm annyira.
Mert sosem kényszerített rám semmit, amit ne adtam volna végül oda magamtól.
Miután kiszív belőlem minden ellenállást, puha párnák közé lök. Ő az ágy végéből néz, és én abban a nézésben megannyi áldozati szerepben látom magamat.
A légzésem felgyorsul.
A testem, a gondolataim már nem az enyémek.
– Hagytam időt, hogy te is akard! – pattan meg az ökle.
Ha lenne hangja annak, ahogy az ingét a földhöz vágja, attól biztosan megsüketülnék.
A fájdalom az alhasamba kúszik és ott kap lángra.
Elviselhetetlen, amit a puszta jelenléte kivált belőlem.
– Nem tudtam, hogy volt rá időm.
Pokolian élvezem, szinte megvetem, amiért így reagál rám.
– Elfogyott, amint ki akartad venni az irányítást a kezemből – oldja ki a nadrágját, majd a bokámnál fogva az ágy szélére ránt és felültet – Te vagy a legnagyobb kihívás, amit valaha kaptam, Kate – a hajamba markol és úgy mér végig, mint valami felkínált tiszteletdíjat az élettől – És én tudni akarom, hol szűnnek meg a határok közöttünk.
Azt hittem a félelem a legerősebb részem.
De tévedtem.
A félelmem sosem a gyengeségem volt, csak páncél.
A nő, aki el akart futni, már nem létezik.
Talán ez a legveszélyesebb dolog, amit egy nő tehet: megtanulni élvezni, hogy a félelme helyén most az őrület lüktet.