István
Decemberi hónapról vannak sok szép emlékeim, de szomorúak is. Az érdi fiúotthonban talán egyszer eset meg, hogy karácsonykor, bár állt a díszes fenyőfa, de egy fiú kivételével mindenki eltávozáson volt. A szülőknél, nagyszülőknél esetleg már családot alapított testvérénél töltötték a szent estét. M. István az ügyeletes gyermekfelügyelővel beszélgetett és fogyasztották el az ünnepi vacsorát. Az igaz előtte volt egy közös ünneplés, az összes nevelő, gyermekfelügyelő, takarítónő és az otthon összes lakója kis ünnepi műsorral, az asztalnál finom falatokkal, felelevenítve a nyári kirándulásokat beszélgettek és Filó Kristóf atya az Osváth cukrászda ajándékaival lepte meg a fiúkat. Szép lelket felemelő volt, mindenki számára az az este. Akkor még úgy volt és ezért is lett így rendezve, hogy minden fiú az igazi szent este legközelebbi hozzátartozójánál tölti az ünnepeket.
István is biztos volt benne, az tény még nem sikerült édesanyjával ezt megbeszélnie, de az otthon dolgozói is úgy gondolták, egyértelmű, hogy egy szülő nem fog nemet mondani. Aztán közeledett az idő és a munkahelyi telefonon sikerült az ügyeletesnek elérni az anyát. Ma ez már könnyebben menne, de akkor még éppen a kezdetek kezdetén volt a mobiltelefon, alig-alig volt egy-egy embernek.
István ott állt az irodában és nagyon drukkolt, hogy vegye fel valaki az üzem telefonját. Végre felvette az üzem portása.
-Jó napot kívánok, M. István édesanyját M. Krisztinát keresnénk Érdről a fia, nagyon fontos lenne, hogy tudjunk vele beszélni.
Az ügyeletes gyermekfelügyelő mosolyogva nézz Istvánra, a vonalas telefont a fülénél tartva mondja: Elmentek szólni neki, mindjárt a telefonhoz hívják.
István arcán a boldogság mosolya bujkál elfogja mondani, hamarosan befejezi az őrzővédő tanfolyamot és utána elmegy dolgozni, és végre lesz saját pénze, ezt mind gyorsan elmondja aztán majd otthon részletesen mindenről beszámol. Mesél majd arról is vannak barátai és egészen jól érzi magát az otthonba, persze majd hozzáteszi azért otthon lenni az más, még akkor is ha néha sok a gond…
-Jó napot kívánok, azért keressük mert a fia István, ha lehetséges szeretné önnel tölteni az ünnepeket. Itt áll mellettem át is adnám neki a telefont beszéljék meg… Igen, hallom, szóval én mondjam meg neki… Értem, értem, de legalább a szent estét, értem csak képzelje minden fiú eltávozásra megy, szóval érti ugye, legalább a szent estét… Na de kérem, na de kérem nézze megértettem, de úgy gondolom mondja meg Ön neki én átadom a fiának a telefont.
-Valami baj van? -nézz az ügyeletesre István.
-Szia anya, szóval…. egy órára, ha beugranék, csak mennék meg jönnék. Nem kell fizetned az útiköltségemet, mert félretettem a zsebpénzem, és egy nagyon valóban nagyon pici ajándékot is viszek… de anya, legalább egy órára, ne tedd le, anya…
-Add ide a telefont, és ülj le.
-Már letette, nem tud vele beszélni.
A gyermekfelügyelő a helyére rakja a telefont, aztán leül. Süket csend borul a helységre. Mindketten ülnek, egy idő után egymás szemébe néznek.
-Tudja, van egy barátja, biztosan az nem engedi.
-Igen, igen, biztosan így van.
A fájdalmas csend veszi át az uralmat, végül a naptárát lapozva a következőket mondja a gyermekfelügyelő: Pontosan én leszek ügyeletben, remélem azért nem tartasz nagyon rossz partnernek.
-Nem, nem, akkor magával leszek.
-Igen. Falatozgattunk, beszélgettünk, aztán majd közösen kitaláljuk, hogy a lehető legjobban töltsük el az időt.
Teltek a napok, hetek, hónapok és István megkapta a bizonyítványt, és azonnal el is helyezték Budapesten a Duna Plazában lett munkája. Nagyon jól kereset. Az első, legelső fizetéséből amit takarékba kellett tenni, azt berakta és ajándékot vett az anyjának, melyet megmutatott Péter bának akivel együtt töltötték a szent estét.
– Mit szól egy nyakláncot vettem édesanyámnak, azzal már mutatta is.
-Ez nem semmi.
-Bizony nem volt olcsó, de édesanyám ennyit megérdemel.
-Rendes fiú vagy te István veregette vállon a gyermekfelügyelő.
Feketegyarmati Sándor