Sohasem tanultam meg igazán boldogan, és önfeledtem örülni az örömöknek, vagy a boldogságnak, hiszen a tartós, és stabil önbizalommal – kivétel nélkül –, mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában, vagy kockahasamban.
Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmiszintű alapelveit, játékszabályait, ehelyet – nagyon sokáig –, gyakorlatilag tartósan földönkívüli kuntakinte hülyegyerekként kezeltek, és viszonyultak hozzám főként azok, akik igenis vették volna a nagy fáradtságot, hogy teljesen és őszintén megismerjenek. Bár erre azt gondolom sosem kerülhetett sor teljesen.
Rendszerint az volt a helyzet, ha tartósan zsúfolt, tömegszintű társaságba keveredtem a sors kiszámíthatatlan akaratának engedelmeskedve, hogy megkerestem mindenkitől jó messzire a lehető legtávolabbi pontot, és ott rendszerint elbújtam vagy egy jól megtermett szobanövény mögé, melynek valósággal embermagasságú, polipalakú csápos tűlevelei voltak, ami kiváló búvóhelynek tűnt a tartósan magukat szándékosan alulértékelő gátlások emberek számára, vagy kinéztem magamnak egy hatalmas méretekkel rendelkező főként a színházakban használt mély bordó függönyt, és beálltam mögé hogy onnét vegyem szemügyre, és kellő tisztes távolságon át pásztázhassam az egybegyűlt, előszeretettel nyüzsgő embereket.
A legtöbb társasági rendezvényt – utólag jött a keserű, sztoikus felismerés –, főként a társadalom bizonyos befolyásos, és felsőbb osztályú rétegeinek szervezik, és köztünk legyen szólva egy munkanélküli volt történelem tanár nem sok vizet zavar. Volt egy-két olyan haverom, akik előszeretettel kakaskodtak, és melldöngetve kérkedtek vele, hogy néhány igazán menő, felkapott, nívós helyre is bármikor be tudják juttatni az embert, így mondjuk engem is.
Amikor úgy istenigazán felidegesítettem és nekiduráltam magam a ténynek, hogy most már azért ténylegesen sem ártana végre emberek közé mennem. Így történt, hogy egyik alkalommal megcsörrent a mobilom, és haverom valósággal játékos formában könyörgött nekem, hogy egy afféle ,,isteni jó buli” van kilátásban méghozzá eredeti ropogós szupermodel macák felhoztalával, amin még a hülye is nyerhet, hát még akkor mi, nem igaz?!
– Öreg haver! Egyszerűen rejtély vagy előttem! – közölte értetlenkedve forgatva fejét, miközben lakásomra jött értem vadiúj, spéci, felturbozott autócsodájával, melynek illett a vadiúj bőrüléseire gondoskodva vigyáznom.
– Elnézést, ha bárkinek is gondot okoznék… – igyekeztem hatásos módszerrel szabadkozni, mint akit ténylegesen még tán azt is megbánta, hogy a föld nevű bolygóra született.
– Ugyan már öreg haver, ne marháskodj! Olyan bombázó csajok közé viszlek, hogy megnyalod majd a tíz ujjadat is! – Vezetési stílusa enyhén szólva is kívánni hagyót hagyott maga után, míg én az anyósülésen egyszerre reszkettem, és imát is mormoltam magamban, holott sosem tartottam magam igazán vallásosnak.
A rendezvény helyszíne olyan felkapott és elegáns helynek számított, ahol a legtöbb meghívott vendég alapból szmokingot, fekete öltönyt, míg az álomszép hölgyek kis és nagyestélyi jellegű ruhakollekciókban feszítetek, és az egész hely kisebb baljóslatú hangulatot árasztott magából, miszerint: ha elegendő pénzzel, és befolyással rendelkezel, akkor akár még sztár, és befolyásos emberke is lehet, csupán csak minden esetben a megfelelő emberekkel szükséges megismerkedni, és persze tartósan gyümölcsöző jellegű kapcsolatok kiépíteni.
– Haverom! Te csak nyugodtan bízd magad a vadászösztöneidre! – vetette be magát barátom. – Ha megtetszik valamelyik bige ne tétovázz, meg ne kezdj el idióta módon a sanyarú gyerekkori sztorikat nyomatni, hanem inkább vesd be magad és próbáld meghódítani a kiszemelt zsákmányaidat. – ajánlotta, majd azonnal leemelt egy épp arra cirkuláló pincér ezüsttálcájáról egy kristálypohárnyi, rendkívül jóminőségű buborékos pezsgőt és máris gyarmatosító, felfedező vadászatra indult, akárcsak az olyan tipikusan Alfa-hímek többsége, akik valósággal képtelenek akár öt perc erejéig is a szerszámukat a nadrágjuk fogságában tartani.
Tehát megint ott álltam tétován, gyerekesen egyedül, akár egy karót nyelt tohonya dagadék balek lúzer. S miközben ment az egymással folytatott manipuláció, flört, és a kölcsönös megtévesztésen, és behálózáson alapuló színjátékok egész vegyes felhozatala máris találtam egy számomra viszonylag biztonságos helyet egy falra szerelt vérpiros tűzoltókészülék tartós társaságában. Arra gondoltam, ez éppen megfelelő lesz, hogy mindenki levegőnek nézzen, és én láthatatlanná váljak – legalább is addig –, amíg haverom kegyeskedik kimenteni ebből a faramuci szorult helyzetből, melybe önkéntelenül belekeveredtem.
– Élvezi a rendezvényt?! – váratlanul a fülnek nagyon kellemes, babonázó, enyhén dallamos női hang lepett meg.
– Ö… bocsásson meg… senkit sem akartam bántani… – már megint szándékosan az örök gyerekes egóm mögé akartam elbújni, szándékosan háttérbe szorítva ezzel a tényleges felnőtt harmincas éveimben járó férfiúi mivoltomat. Az igéző, és gyönyörű hölgyön estélyi ruha volt. Mintha csak ráöntötték volna, vagy külön neki készítették volna a menő divattervezők. Fogkrémreklámmosolya valósággal szinte azonnal megbabonázta és egyfüst alatt meg is dobogtatta szívemet. Utoljára az egyetemen szerettem volna feleségül kérni egyik csoporttársamat, aki hangsúlyozottan testvéries jellegű szereteten kívül bimbózó szerelmet egyáltalán nem érzett irántam, miközben én fülig, és persze halálosan beléestem. És most itt állt alig pár miliméterre tőlem egy igéző végzet asszonya.
– Nincs miért bocsánatot kérnie! Szerintem is halálosan unalmas, és felszínes ez a rendezvény. Mintha mindenki annyira… átlátszóan, és szándékosan manipulatív módszerekkel viselkedne. Semmi ember nincs a beszélgetésükben… – olyasfajta egyetemet végzett, kellőképp nagyon intelligens, és művelt nőnek tűnt, akinek alapból választékos viselkedése és kifejezőeszköze előre feltételezi a társadalmi etikett és szokásokban való jártasságát.
– Jaj, ne haragudjon rám, még be sem mutatkoztam… – mintha rögtön elpirulni látszott volna, ahogy tornyos, kontyba tett frziurájából kiszabaduló, elkószált hajtincsét a füle mögé simította, akár egy megszeppent kislány. – Dr. Annamari vagyok… – nyújtott kedves közvetlenséggel kezet. – És Ön?!
Olyan babonázó, szugerálló volt kék gyémántnak tűnő szeme, mintha egyenesen az ember lelkébe látott volna, hogy ott rögvest kipuhatolhassa szánalmas, vagy épp kicsinyes titkait.
– Ö… András… kezét csókolom… – majdnem nem jutott eszembe hogy is hívnak. Elvégre az ember nem mindennap beszélgethet egy hús-vér bombázóval.
– Igazán örülök a találkozásnak kedves András… Ha nem bánja szeretnék beszélgetni egy kicsit! – meg se várta félszeg, csetlő-botló válaszomat nőiességének halhatatlan kecsességével, és szexis eleganciájával máris belém karolt, mintha csak valódi barátnőm lenne, és máris egy félreeső asztalhoz kísért, amin aprócska teamécsesek világítottak biztosítva a romantikus hangulatot.
Hogy meg ne feledkezzem az illemről gyorsan kihúztam előtte a széket, és valósággal szinte azonnal felismertem, hogy egyszerre jócskán meg volt lepődve, másrészt nagyon is imponált neki a gondolat, hogy végre valaki ismeri, és tudja a megfelelő viselkedési és illemszabályokat. A pincérek közben vendégváró falatos ezüsttálcákkal, és pezsgőkkel grasszáltak, és a hölgyemény máris leintett egyet-egyet és néhány vendégváró falatkát máris a díszszalvétára tett, mely kifinomult origamik módján volt igényességgel, és profizmussal dekorálva az asztalon.
– Ne haragudjék kedves András, de ma még egy árva falatot sem ettem… – szabadkozott, majd nem zavartatva magát az egyik tökéletességről árulkodó falatot máris hallatlan eleganciával, és nőiességének minden bájával tüntette el szájacskájában. – Hmmm. nagyon finom… – ízlelgette. – Megkínálhatom, esetleg? – fordult felém azokkal az ártatlannak tűnő, mégis rendkívül vesékbe látó szemeivel.
– Köszönöm szépen, most inkább nem… – szabadkozva hárítottam, akárcsak egy kisgyerek, aki idegen társaságba tévedve folyamatosan gyanakszik.
– Mindig újra és újra az év vége felé közeledve partik, és halálosan unalmas díjátadó, szakmai gálák. – kezdte történetét. – Mintha – legalább is –, az embertől egyenesen megkövetelnék, hogy haladéktalanul részt kell vennie a gálaesteken különben elbúcsúzhat az esedékes fizetésemelésekről, véren kívüli juttatásoktól, és kiadós prémiumoktól. Szerintem ez egyáltalán nem fairplay játszma, és nem is túlzottan szép dolog. – kérdőn rámnézett, mint aki igenis őszintén kíváncsi a másik véleményére.
– Hát… ö… azt hiszem… teljes mértékben igazat kell, hogy adjak… – olyan nehezen tudtam megszólalni, mintha gombóc lett volna a torkomban, mely akadályozta volna a szabad levegőáramlás biológiai folyamatát.
– Látja kedves Balázs! Pontosan erről beszéltem! Vegyük példának okáért engem! Sikeres, jó nevű, megbízható szakembernek tartom magamat, és mégis ha közlöm az üzletfeleimmel, és a befektetőkkel a feltételeimet, akkor szinte már a második percben jön egyfajta tartós megrökönyödés és tartós kiábrándulás, mondván; mit képzelek magamról, hogy nekem játékszabályaim, és ugyanakkor feltételeim is vannak! Hát most mondja meg kérem, hogy ki hibázott?! – hangja egyszerre tűnt temperamentumosnak, karakán határozottnak, és természetesen érződött rajta az, hogy ennek a kivételesen különleges modern nővel nem érdemes szórakozni, packázni, vagy átverni, mert akkor lesz ne mulass.
– Hát… kedves Annamari… kérdésre több gondolat miatt is összetetten lehet csupán csak válaszolni… – feleltem, mert egyrészt ha megvallom az igazat – meglehet –, hogy rögtön feláll az asztal mellől, és itt hagy magamra, másrészt ha elmondom, hogy szerintem mit gondolok az adott témával kapcsolatosan az bizony megint csak egy null a hölgy javára.
– Kifejtené kicsit pontosabban legyen szíves! – kérte, de ezt is annyira vonzó, bájos, és szexis módon kérte, hogy annak szinte aligha lehetett volna ellenállni.
– Hát kérem… sajnos groteszk, abszurd, nonszensz világunk egyértelműen a totális csőd szélén egyensúlyozik, akár egy részegeskedő kötéltáncos… – kezdtem hitvány magabiztosságot erőltetve szavaimra, és úgy tűnt, hogy valósággal issza minden szavamat. – Sajnos én úgy látom, hogy egy átlagos ember örül, ha be tudja fizetni a közüzemi számláit, mert másra már aligha futhatja éhbérszintű fizetéséből…
Annamari titokzatoskodva, majd kicsit összehúzott szemöldökkel, méregetőn, vizslatón nézett rám, ami nem sok jót ígért, tekintettel már volt bőven tapasztalatom ehhez hasonlatos szituációkban, aminek rendre minden esetben én ittam meg a levét. Majd mintha máris szándékosan megenyhült volna a tekintete, lágyabbak lettek vonásai. Úgy tűnt pontosan átlátja az összefüggéseket.
– Nagyon érdekesen fogalmaz kedves András… Én is nagyon sajnálom, ha az ember vért izzad a munkahelyén, és képtelen rendesen pénzt keresni, mert a munkáltatóknak egyetlen érdekük van, hogy olcsóbb munkaerőt vegyenek és alkalmazzanak kevesebbért. Emellett szerintem az embernek mégiscsak meg kellene próbálnia váltania, hogy elérhesse céljait, és álmait. – kicsit gyerekes rizsaszövegre sikeredett mondókájának a vége, mégsem lehetett rá neheztelni ilyesmi miatt.
– Így is van…
– Megkérdezhetem, hogy kivel jött ide?! – mintha témát akarna váltani. Igaz nem lehetett pontosan tudni, hogy kíváncsiság, vagy más gondolatok miatt.
– Egyik jóbarátommal érkeztem! Bár úgy tűnik, hogy ő most éppen nagyon jól el van, és feltalálta önmagát.
– Ó, értem! Biztosan hallotta már a kifejezést, de ahogy Önnel beszélgetek, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást! – elpirult, és úgy érezte tetőtől-talpig jólesőn bizseregni kezd egész teste.
– Elképzelhető… lehetséges…
Időközben visszatért András barátja és kissé felvágósan megjátszva a nagymenőt máris kérkedni kezdett saját férfias dominanciájával:
– Szevasz öreg haver, ismét! Na, milyen a felhozatal?! – érdeklődött, és ekkor pillantotta meg az igéző, gyönyörű nőt, aki rosszalló pillantást vetett rá alapból, hiszen egy igen érdekes és tartalmas beszélgetést szakított félbe.
– Ne haragudjon, de Ön éppen félbeszakított egy nagyon fontos beszélgetést… – kérte ki.
– Ó, ezer bocsánat, csak arra gondoltam megkukkantom, hogy van a legjobb haverom, akit már pöcsös kölyök korunk óta ismerek! – vágta rá a férfi.
– Nagyra értékelem, ha ennyire fontos a barátság, de legyen kedves és még kibírni legalább fél órát, mert Andrással éppen a közepén tartottunk valaminek!
– Jaj, persze, bocs haver! Azonnal lekoptam! – A férfi máris elment az asztaluktól, miközben magában szinte azonnal megeresztett egy kifejező, ravaszkás mosolyt, miszerint: öreg haverja végre becsajozott, és az is előfordulhat, hogy a gyönyörű csaj lakására mennek. Ennek őszintén, szívből megörült, és vett még egy pohárka pezsgőt az egyik ezüsttálcáról.
Andris és Annamari még legalább két teljes órán át beszélgettek jóformán minden lehetséges témáról, és András minél inkább úgy érezte, hogy van egy fantasztikus ember mellette, aki igenis figyel rám, és érdeklődik élete felől annál jobban megnyitotta lelke kapuit, ahová eddig nem sok embert engedett be.
Amikor azt est már a végéhez közeledett, és hajnali egyre járt az idő Annamari óvatosan benyúlt ridiküljébe, és kivett egy hivatalosnak látszó, dombornyomásos névjegykártyát, amire ráírta otthoni elérhetőségeit, és Andrásnak a lelkére kötötte, hogy a következő hét folyamán mindenképp hívja fel, hogy személyesen is tudjanak találkozni.
Amikor András barátja visszasettenkedett az asztalhoz, még jócskán látta, hogy András kezetcsókol a kivételes, és álomgyönyörű nőnek, akivel megismerkedett.
– Hú, öregem! Te aztán tényleg nem vesztegetted a drága időt! Micsoda formás bige! Apám! Mondd csak?! Mi a titkod, hapsikám?! – kezdte faggatni, mire András széttárta karját, és tanácstalanul olyan arcot vágott, mint akinek fogalma sincs az egészről. András haverja András lakása előtt állt meg a kocsijával.
– Hát, haver! Kösz szépen ezt a frenetikus estét! Remélem azért nem volt annyira rossz, és jól érezted magad! Akkor majd rád csörgök, ha lesz valami esedékes! Szevasz! – kezetráztak, majd a férfi gázt adott és kivágódott a közforgalomba.
Andrásnak még így is jócskán fejtörést okozott, hogy vajon melyik napon hívja fel Annamarit, hogy lefixálhassák a randijukat. Végül úgy gondolta a hét közepe mégiscsak megfelelőnek tűnt.
Annamarinak rengeteg sok munkája volt, és egy fáradtságos, zsúfolt délelőttöt tudhatott már maga mögött, amikor megcsörrent az okostelefonja. Mégis amikor meghallotta András hangját, mintha végzetszerűen, és jólesően megdobbant volna szíve. Alig akarta bevallani magának, hogy újra rátalált a szerelem, és nagyon szerette volna elhinni azt, hogy ezúttal sikerülni fog neki is.
