A KAPITAL BANK ÉPÜLETE tizenegy emeletnyi üveg-és alumíniumtorony, ami olyan hivalkodóan magasodik Santa Monica fölé a szürkére aszfaltozott Nyugati Hetedik utcában, mintha csak az övé lenne egész Los Angeles. Csodás, napsütötte délelőtt van és úgy tíz óra körül járhat az idő, mikor Moira Harper kilép a bank főbejáratán.
A nyolcvanas éveit taposó pöttömke öregasszony hófehér hajához tüzes barna tekintet és bölcs, jóságos mosoly társul. Enyhén barna bőrében talán egy csepp indián, vagy néger vér is csörgedezik. Egyszerű, galambszürke vászonruhát és tarkabarka mexikói mellényt visel. Egy pillanatra megáll a vakítóan csillogó kettős forgóajtó előtt, épp csak annyi időre, amíg igazít egyet kókuszdió nagyságú szemüvegén, s rövid szíjra húzott nagyméretű válltáskáján.
A szemközti parkban látszólag unottan lebzselő két tagbaszakadt férfi azonnal felfigyel a fehérhajú anyókára. Jól megtermett, behemót fickó az egyik. Úgy fest, mint egy kigyúrt díjbirkózó. A másik sem épp kerti törpe: nagydarab, durva csontozatú, egész estét betöltő széles vállal. Amikor meglátják, hogy milyen nehézkesen küzdi le magát azon a hat lépcsőfokon, ami összeköti a bankot a járda szintjével, gyors pillantást váltanak.
Akkor csapnak le rá, amikor letér a forgalmas Hetedikről és befordul egy kihalt mellékutcába. Durvák és elszántak. Minden áron meg akarják szerezni a táskát. Vadul a járdára nyomják a törékeny asszonykát, majd testük minden erejét beleadva módszeresen rugdosni kezdik, remélve, hogy így hamarabb enged majd a táska szorításából.
Így is történik. Rövid huzavona után sikerül kiragadniuk a táskát az anyóka erőtlen ujjai közül, és elfutnak. Ám mialatt huzakodnak, Moira Harper kitép néhány hajszálat egyikük hajából, a másik ingéről pedig lecibál egy gombot, majd a kimerültségtől elnyúlik a járdán. Néhány másodpercig még hallja a futva távolodó súlyos lábak dobogását, ezután már csak a fejében lüktető vér mennydörgő dübörgését. Az oldalán fekszik, a fájdalom heves hullámokban tör rá. Könnyek szöknek a szemébe, próbál talpra vergődni, de csak reszketve araszol előre, mint egy sebzettszárnyú pillangó. Aztán egyszere kifut belőle minden erő, s eszméletét veszti.
Járőröző rendőrök találnak rá. Egy rövid időre visszanyeri az eszméletét. – Kiraboltak – nyögi alig halhatóan. – A táskám… a bankból jövet ellopták a táskám. Benne volt… 250 ezer dollár.
Ez az információ a jelentős bűntény rangjára emeli a rablótámadást.
Troy Harrison, a 65-ös körzet jóvágású, negyvenes évei derekán járó, csibészes mosolyú nyomozó hadnagya kapja az ügyet. Harrison büszke a hivatására, és ért is hozzá. Gyors eligazítást tart embereinek, majd kocsiba vágja magát és a kórházhoz hajtva felliftezik a harmadikra, a baleseti osztályra.
– Nem is tudom, mit mondhatnék – bizonytalanodik el Moira Harper, aki mozdulatlanul fekszik kórházi ágyán, és a testét borító kötésektől úgy fest, mint valami elfuserált, szökésben lévő félkész múmia. – Olyan gyorsan történt minden… olyan gyorsan. De ketten voltak az biztos. Leverték a szemüvegemet, anélkül pedig szinte vak vagyok.
– Elárulná, hölgyem, mi az ördögnek volt önnél ennyi készpénz?
A válasz nem érkezik rögtön. A bepólyált homlokú asszonyka beharapja feldagadt alsó ajkát, és olyan képet vág, mintha bliccelésen érték volna. Végül szemlesütve, pironkodva bevallja:
– Úgy döntöttem iskolát nyitok, és átadom a tudásomat az ifjabb generációnak. Ezért kivettem a bankból az összes megtakarított pénzem… méghozzá százasokban. Ez ugye nem bűn hadnagy úr?
– Már miért lenne asszonyom. Megkérdezhettem, miféle iskoláról lenne szó?
A válasz ezúttal is késik. Harrison előhalászik egy tömött cigarettásdobozt barna gabardin zakójából, s nem törődve a főiskolás korú önkéntes ápolónő rosszalló pillantásával, rutinosan kipöcköl belőle egy aranyvégű szálat és a szája szögletébe biggyeszti. De nem gyújtja meg, épp leszokóban van.
– Elfeledett, ősi ismeretekre oktatnám az arra érdemeseket, de főleg fiatalokat – mondja halkan Harper asszony. – A New Orleans-i iskola mintájára, neves Kovenek jóváhagyásával. Nem hinném, hogy érdekelné. Ön a szakmájából kifolyólag túlságosan is racionális gondolkozású. De mondja csak hadnagy úr, mennyi esély van rá, hogy visszakapom a pénzem? Nem szeretném, ha azok a rohadékok megúsznák. Fizessenek csak meg azért, amit velem tettek. Ha kell, magam veszem kézbe az ügyet.
– Arra nem lesz szükség – mosolyodik el Harrison. – Higgye el asszonyom, mi minden megteszünk, hogy visszaszerezzük a pénzét. Az embereim már a bankban vannak, hogy feljegyezzék a bankjegyek számát. Ha a rohadé… akarom mondani az elkövetők költekezni kezdenek, mi azon nyomban lecsapunk rájuk. – Előveszi tárcáját, egy névjegykártyát emel ki belőle, s leteszi az ágy melletti éjjeli szekrénykére. – Ha bármi eszébe jutna, az üggyel kapcsolatban hívjon bátran, bármikor. Természetesen azonnal értesítjük önt, ha bármit megtudunk – zárja rövidre mondókáját Harisson.
AZTÁN CSAK TELNEK-MÚLNAK a napok és a zsaruk mintha elfeledkeznének Moira Harperről, ezért amikor háromhét után haza engedik a kórházból, rögtön fölhívja a hadnagyot. Harisson egyenes ember lévén őszintén elmondja, hogy elakadtak, és mivel a rablásnak nem volt szemtanúja, az ügy dossziéját egyelőre betették a felderítettlen bűnügyek közé. De kellő nyomatékkal biztosítja Harper asszonyt, hogy nyomban előveszik, ha valami ígéretes nyomra bukkannak.
Moira Harper nincs túlságosan meglepve, nem bízik a rendőrségben. Ezért is hallgatja el mindvégig a birtokában lévő gombot és a hajszálakat. Három hét lábadozás a kórházban elég idő, hogy átgondolja a lehetőségeit.
Lassan végig tipeg a folyosón, az ablakon széles sávban betóduló függöny szűrte fény puha árnyékot vet egy faltól-falig könyvespolcra. Beleakasztja ujjait egy vastag útikönyv gerincébe és erősen megbillenti.
A könyvespolc közepe halk sóhajtással kinyílik. Belép a polc mögé, ami alig érzékelhető kattanással már csukódik is mögötte. Apró falifáklyák fénykörében egy meredek csigalépcsőn öregesen leszuszakolja magát a száraz, áporodott szagú pincébe. Néhány lépés után megáll egy masszív, zöldre mázolt tölgyfa ajtó előtt. Az ajtót vaskos szögekkel erősített széles fém hevederek védik.
A zárba illesztett kulcs könnyedén fordul. Nagy, négyszögletes szobába lép. A padlót változatos méretű kockakövek borítják. A szoba közepén, egy oltárszerű emelvényen kopott, nyers faasztal, a lapja összevissza karistolva. Mellette egyszerű, íveshátú kényelmes szék. Szemközt a polcokon ősrégi, rongyosra szakadozott kifakult könyvek, töredezett kódexek, papirusztekercsek. A sarkokban fényük vesztett csorba rézedények, viharvert ládikók, háromágú kandeláberekbe tűzött élénk színű lángokkal égő, hosszú fekete gyertyák. A füst koszolta, hangszigetelt mennyezeten, durván faragott, megfeketedett gerenda. Benne vaskampók, rajtuk, öklömnyi láncszemeken függő abroncsos, küllős fakerekek. A küllők némelyikén ötágú kabalisztikus csillag, másokon zsugorított emberi és állati koponyák. Jobbra valami ósdi tűzhelyféle nyitott tűztérrel. Balra a nyers téglafalon, egy ferdén lógó, fura ábrákkal díszített széles képkeretben poros üveglap. Gondosan megigazítja, majd gyengéden ráfúj. Az üvegre rakódott finom porréteg tisztult sávjában cikornyás, aranyló betűk villannak: OKLEVÉL MOIRA HARPER I. FOKOZATÚ BOSZORKÁNYMESTERNEK, aki kivételes tudásával birtokolja és alkalmazni tudja az ősi tanok egyetemes bizonyságát, élő tradicionális beavatás által. Ezen képességeit elismerve, BOSZORKÁNY NAGYMESTER címet adományozunk részére. A szöveg alatt a központi Boszorkány-Szövetség feliratos, mélybíbor színű pentagramos pecsétje, dátum és tucatnyi aláírás.
Moira Harper a szoba közepére ballag. Lehuppan a székre és az asztal fiókjából kivesz egy maroknyi viaszdarabkát. Suttog néhány szót egy ismeretlen nyelven, mire a tűzhely parázstartó serpenyőjében villódzni kezd egy halvány kis lángocska. Meglágyítja a viaszt, s a képlékeny masszából kettő kis emberi alakot formáz. Az egyikbe a hajszálakat, a másikba a gombot gyúrja. Az asztallapra helyezi őket, szorosan egymás mellé. És miközben monoton kántálásba kezd, balkezének középső ujjbegyével óvatosan megérinti az egyik figura fejét…
A Witmer Streeten, az ÜVEGCIPŐ nevű lepukkant bárban, a behemót John Ortez közömbösen bámul egy formás táncoslányt, aki unottan riszálja magát a füstös színpad ingatag rúdján. A zenegép akadozik, a lány pedig fukarkodik buja idomaival.
Ortez a bárpult felé fordul, épp emeli italát, amikor tompa nyomást érez a homlokán, majd éles fájdalom hasít az agyába, s mint valami parázsló tűz roham, végig nyilallik minden porcikáján. Csontig ható kiáltás szakad ki belőle, és elernyed a teste. A pohár kibukik a kezéből és tompa puffanással darabokra törik a kövezeten.
Társa, a nagydarab Ted Carson holtra váltan bámul rá, majd ő is felkiált, és az ő teste is elernyed. Úgy gunnyadnak ott a fakóvörös párnázott bárszéken, akár két odavetett rongybaba. Egy parancsoló hang szólal meg a fejükben. és ők nekiindulnak, vontatott léptekkel, tompa tekintettel, akár az élőhalottak. Mennek, hiszen a hang azt kéri tőlük, mutassák meg neki az anyókától elrabolt pénz helyét. Mennek, szívverésük lassú ütemére, egészen a Witmer Street 2177 első emelet négyes ajtajáig.
Régimódi kandalló áll a nappaliban. Ortez felnyúl a széles kéménybe, s előráncigál onnan egy kis sporttáskát. A benne lévő ropogós százasokat közösen számolják át – mind a 2500 darab megvan. Aztán a pénzt visszapakolják a táskába, amit Ortez visszatuszkol a kéménybe.
A hang ekkor újra megszólal a fejükben…
MOIRA HARPER GONDOSAN BEZÁRJA a pince ajtót, s nehézkesen feltipeg a csigalépcsőn. A folyosón szusszan egyet, aztán a telefonhoz lép…
Másnap épp teázni készül, amikor Harrison hadnagy állít be hozzá. Fülig ér a szája.
– Jó híreim vannak asszonyom – újságolja vidáman, majd miután befészkeli magát egy kényelmes bőrfotelba, átveszi a felé nyújtott gőzölgő teáscsészét. Belehörpint. – Sikerült megoldanunk az ügyet, és a pénz is meg van hiánytalanul.
– Ó, ez aztán a szerencsés fordulat hadnagy úr! Akkor hát mégiscsak akadt egy szemtanú?
– Hát… nem egészen – hümmögi Harrison kortyolgatás közben. – Az igazat megvallva, annak ellenére, hogy beleadtunk apait-anyait, egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre az ügyben. Csak az üres táskát találtuk meg egy konténerben. Ám tegnap délelőtt kaptunk egy névtelen bejelentést. Ha az nincs, akkor most bizony nem beszélgetnénk.
Moira Harper szemébe huncut fény csillan. – Névtelen bejelentést?
– Igen, és mondhatom, nagyon meggyőző volt. Így nagy erőkkel kivonultunk a helyszínre, és sikerült pontot tenni az ügy végére.
– És a rablók?
– Nyakon csíptük őket asszonyom, ne aggódjon. Bár nem volt túlságosan nehéz. Mikor rájuk törtük az ajtót borzalmas látvány tárult elénk. A két férfi gyakorlatilag péppé verte egymást. Egy évbe is telhet, amíg újra emberi formájuk lesz. Alaposan elbántak egymással az már egyszer biztos. Verekedés közben még a berendezést is pozdorjává zúzták, csak a kandalló maradt ép. Ott találtuk meg a pénzt, ami teli van az ujjlenyomatukkal. Szerencsére a bank betartotta az előírást és feljegyezték a bankjegyek számát. Így aztán igazán nem lesz nehéz jó pár évre elzárni őket a napvilágtól. – Harrison kidugja a nyelvét, megnyalja az ajkát, s leteszi a kiürült csészéjét az asztalkára. – Úgyhogy asszonyom, hamarosan megnyithatja azt az iskolát.
– Ó, már alig várom – húzza elégedett mosolyra a száját Moira Harper és a teáskannáért nyúl. – Még egy csészével?