Szerda
A stream-elés élteti Bellt már hosszú napok, hetek óta. Akár napi több félpercest is csinál, olykor a tini lakótársa kezébe nyomja a telefont. Bizonyos hobbijai háttérbe szorultak, valójában a művelésüket teljességgel felfüggesztette. Verset már időtlen idők óta nem írt le. Könyv már csak vonaton van a kezében, de ritkán utazik. Bár előző este az ágyban – ilyet igen ritkán tesz – egy könyvet nyitott ki. Pár órával korábban rendezkedjünk logikusabban lázban égve lelt rá a lakás egyik helységében. Hónapokkal ezelőtt az utcán találta, azért hozta haza, hogy elolvassa, nem porfogónak. Szinte várja, hogy elfogyjon mára is az energiája, hogy újra az ókori Rómában lehessen. De az még odébb van, este kilenc felé jár az idő, még rengeteg tevékenység vár rá, cselédmunkák is. A számítógépes játékait már nem is kell megemlíteni. Közben pakolási, lakberendezési lázban ég, streamelget. Könyvtárosa ajánlotta, menjen ki a város főterére, tudósítson onnan is Bell. Először meghökkent, azt hitte Könyvtárosa megőrült. Hiszen ott gyűlik a nép, éjfélkor alkoholgőzös emberek ölelkeznek, buékolnak, de a második gondolata az volt, hogy ez remek ötlet. Ki is menne a térre, tudósítana is, ha nem lenne kutyahideg, ha lenne szabadideje, és ha nem utálná az idegeneket.
Kivéve az ufókat – gondolja Bell – egyet sem ismerek, lehet, hogy olyanok, mint a növények, nem beszélnek. Viszont mozognak, és az levon az értékükből. A növényeknél nem ismerek faszább élőlényt ezen a világon. Nem is kellenek ufók, nem akarok egyet sem megismerni – zárja le magában a gondolatmenetét, mert csilingel a telefonja, a tini küldött magáról selfiket. Az egyik délutáni vonattal utazott a fővárosba.
Bell vagy negyven éve volt először a fővárosi Lyuk-ban, egyedül, akkor érkezett meg a rendszerváltás utáni nyugat-európai körútjáról. A társai felültek a vidéki vonatra, ő nem, ment a Lyuk-ba. Mikor ránézett a tini selfijeire, ez az élménye ugrott be, a fiatal önmagát látta. Nézte a majdnem nagykorú lányát, mintha önmagát látta volna. A kis Bellt, aki akkor még ugyan nem is volt Bell, de ugyanúgy volt öltözve, mint most a lánya, csak lengébben, mert akkor nyár volt. A Lyuk-ban a falak is olyanok voltak, mint a kapott fotókon. Az is pinceszerűség volt, csak nagy termekkel, szinpadokkal, leülős büfével, de nem voltak sehol ajtók, átjárható volt az egész szórakozóhely, aznap este nem volt belépő.
Vagy igen – gondolja Bell –, mindegy, bejutottam, ismerkedtem, iszogattam, szállást találtam, másnap vonyigáztam haza. De most ha ütnének, se tudnám megmondani, hogy kinek az ágyában aludtam, a város melyik részén. Milyen fasza, hogy egyedül vagyok, ajtó bezárva, senki sem üthet, fizikai képtelenség. Biztonság van, nyugalom, harmónia, lakberendezés, kukát ki kell még rakni, kiteregetni, a váraimmmm….. jaj! – sóhajtja – Ma még nem ettem. Mikor éhes voltam, nem volt időm rá, most ehetnék, de nem vagyok éhes. Frusztrál, hogy nincs kiteregetve, a kuka sincs az utcán. Ahhoz, hogy harmónia legyen, rendnek kell lenni. A rend harmóniát ad. Egyik a másik nélkül nincs, egyik a másikból ered. Ez volt Bell aznapi igazsága. Okosabban lép be az új esztendőbe.
Pécs, 2025. december 31.