„Amikor az ember abba a korba ér, hogy van ideje elmerengeni az életén, számtalan régi emléke bukkan fel és maga sem tudja, hogy egyesek miért maradtak meg mások pedig nem. Gyakran nem nagy élményekhez, sorsfordító pillanatokhoz kapcsolódnak, hanem csak egy hangulathoz, vagy egy olyan érzéshez, amelyet meg sem akartunk jegyezni, ami látszólag mindennapi, de valami miatt mégis megmaradt agyunk végtelen képtárában. Minél idősebbek leszünk, annál jobban emlékezünk gyermekkori pillanatainkra, a tárgyakra és eseményekre, amelyeket felnőtt életünk küzdelmei elfedtek, vagy a napi rohanás nem engedett felszínre törni, de most megjelennek és helyet kérnek abban a filmben, amelyet éveken keresztül saját szemünkkel rögzítettünk magunknak. Egy jelenet fűződik egy rézmozsárhoz, amely ma is ott áll a szekrény tetején és nem tudja más, csak én, hogy sokkal több, mint valami szépen megmunkált fémdarab.
Szüleim 1936-ban kötöttek házasságot és nászajándékként hasznos tárgyakat kaptak, ahogy az már szokott lenni, hogy megalapozzák számukra a közös háztartást. Az egyik ilyen konyhai eszköz egy rézmozsár volt a hozzá tartozó mozsártörővel. Súlyos, öblös, fényes, szépen megmunkált darab, amely mint egy fordított harang mindig díszhelyen állt édesanyám konyhájában. Mivel kéznél volt, ezért több célt is szolgált és gyorsan helyettesíthetett más eszközöket, például a darálót vagy a kalapácsot.
Emlékeszem, hogy egyik tavaszon váratlanul kikeltek a kiscsirkéink és hirtelen valamivel etetni kellett őket. Még a fű sem sarjadt az udvaron és abban az időben nem állt rendelkezésre annyiféle élelmiszer, táp, amivel életben lehetett tartani a jószágot, mint manapság. Se búza, se táp, csak egy kis kukoricánk volt otthon. A kukoricát pedig Isten olyan nagyszeműnek teremtette, hogy nem fér be egy újszülött kiscsirke szájába. Sebaj! – gondolta édesanyám és lekapta a mozsarat a polcról, majd egy marék kukoricát porrá zúzott benne. Megelégedve nézte a művét. Ez már be fog férni a kiscsirkébe. Ki is öntötte elé, de a kis buta nem látott még ilyet és nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Addig nem is próbálkozott, amíg a kotlósmama el nem kezdte szemezgetni az apró törmeléket. Innen már egyenes út vezetett az első falatokhoz és a jóllakáshoz. A mozsár pedig megtette a kötelességét.
Ez az emlék még felejthető lenne, de van egy másik, ami annyira bevésődött a szivárványhártyámba, hogy most is tisztán és élesen látom magam előtt, mintha egy éles fényképet néznék. Édesanyám a konyhában álló heverő felett akart egy képet felakasztani, ami korábban ki tudja miért, de leesett a falról. A heverő persze megóvta a sérüléstől, de a szöget újra be kellett verni. Nem tudom, hogy a kép mit ábrázolt, de a következő jelenet sokszor lepergett előttem.
Édesanyám nem akart kimenni a szerszámoskamrába, így hát a mozsártörőt kapta elő tiszteletbeli kalapácsként, amely ott mosolygott fényesen a konyhaszekrényen. Felállt a heverőre mezítláb és az ingó-bingó rugózaton egyensúlyozva a szöget próbálta a megfelelő helyre illeszteni. A mozsártörő azonban nem kalapácsnak született, így az első ütésnél elcsúszott és a szög is azonnal leesett. Édesanyám nevetve-bosszankodva huzigálta el a heverőt, amiben persze még nem tudtam neki segíteni, mert olyan apró gyermek voltam. Amikor végre meglett a szög és helyére került a heverő, ismét felállt rá anyám kezében a mozsártörővel. Ez a mozgókép valami miatt örökre megmaradt agyam titkos képtárában.
Szép, fiatal, karcsú asszonyt láttam, könnyű, fehér ruhában, amelyet zöld pettyek borítottak. Kecsesen billegett a heverő rugóin és kuncogva ügyeskedett, hogy az esetlen mozsártörővel beverje a szöget a falba. Mintha a fiatalság örök és gondtalan istennője állt volna előttem a besütő nap fényében, üdén, nyolcasokkal kontyba befont, sűrű, barna hajával. Gyönyörűnek nézett ki és én büszkén néztem, hogy milyen nagyszerű és szép asszony az én édesanyám.
Talán azért tért vissza annyiszor bennem ez a kép, mert látnom kellett, ahogy megöregedett, megváltozott és eltűnt róla minden, ami akkor annyira széppé tette. A rézmozsár is megfakult. Most ott állt a szekrényem tetején, porosnak, elhanyagoltnak tűnt, és a mozsártörőn még mindig látszottak az apró lyukak, amelyeket az egykori szög okozott. Ki kellene fényesíteni, gondoltam, de valahogy sosem volt rá érkezésem.
Édesanyám már negyven éve elment, és ma rossz napom volt, mert reggel megpillantottam egy asszonyt a tükörben nyolcvannyolc évesen. Mintha a bánat kóbor kutyájának vonyítását hallottam volna a távolban, de nem füleltem tovább, hanem inkább felidéztem azt a felhőtlenül szép pillanatot, azt a végtelenül boldog érzést, ami akkor, régen elöntött és eldöntöttem, hogy a mozsarat is ki fogom fényesíteni.”
