Péntek
Ezen a téli esten azon morfondírozik Bell, miközben belebámul a gyertyalángba, fújja bele a cigi füstjét, hogy átértékeli az idő/kedv/lehetőség szentháromságát. Hiszen ő sem tévedhetetlen. És hát semmi sincs kőbe vésve, a világ folyamatosan változik, az idő képes módosítani letűnt, sokéves igazságokat.
– Talán elég az is, ha van kellő körülmény? S már tehetjük is, mi hirtelen felmerül az agyban, bárminek a hatására? Miként válhat a körülmény lehetőséggé? – pillog kicsiny konyhapárizsának kiült foteljában.
Bellnek hetente kétszer megfelelőek a körülményei ahhoz, hogy kitegye az utcára a kommunális hulladékát elszállítás céljából, de ezek semmire sem adnak lehetőséget, csak alkalmasak egy adott gondolat tetté válására, jelen esetben a kuka kivitelére.
– A lehetőség megléte elengedhetetlen, nem cserélhető le másra, marad a szentháromság egyik fő pillére. Minden lehetőség egyben kellő körülmény is, de nem minden kellő körülmény lehetőség is egyben – nyugtázta magában félhangosan.
Vérvörösre rúzsozott szája lassan mosolyra húzódott, hiszen ezzel a megállapításával semmire sem ment, de nem is gátolta semmiben, nem osztott, nem szorzott, de legalább igaz volt, így vidámságra adott okot.
– Hurrá – vihogott, enyhe túlzással élve egyre harsányabban, egyre kényszeredettebben, ám mégis jólesőn.
Valójában volt ideje vihorászni, hiszen ő rendelkezett az idejével, még ha mindig időhiányra is panaszkodik; vihogással is szereti tölteni az idejét, még kényszeredetten is, a vihogásra naponta többször szokott időt fordítani, tehát a kedve is megvolt; s harmadikként volt lehetősége kényelmesen, fájdalommentesen, szinte önfeledten használni a nevetés örömforrását.
A szentháromsága megvolt, hát vihogott.
– Mi sem logikusabb ennél – tenné hozzá Bell, mert nem tudná nem hozzátenni.