Hideg téli este, a majdnem telihold fénye erősen világít, ám egy-egy szürke felhő időnként eltakarja, hogy majd a hold ismét kibukkanjon mögüle.
Rajtam nagy téli kabát, sapka, sál és az elmaradhatatlan kesztyű. Öcsém alig lát ki a sála mögül, ennek ellenére megállás nélkül pofázik.
Jön egy autó, lehúzódunk az út szélére, mely ezen a részen épp dombos, és amint megállok rajta, azon gondolkodom, hogy egy rossz lépés és a havon könnyen megcsúszhatnék.
Épp nagyi felé tartunk, hogy meglátogassuk, ám amikor a háza elé érünk, minden ablak sötét.
– Hát ez meg hol van ilyenkor? – tűnődünk. – Biztos misén.
Bár sötét van, nincs még késő. Könnyen meglehet, hogy ott van.
– Akkor menjünk megnézni G. néniéket – veti fel az ötletet öcsém, hiszen G. néniék is itt laknak a közelben.
– Oké – mondom, – de ha ő sem lesz otthon, akkor mi meghaltunk.
Öcsém kérdőn néz rám, s amíg továbbmegyünk, addig elmagyarázom neki ezt a lehetetlen és égből kapott gondolatot. Én magam sem tudom, miért mondtam, csak úgy éreztem, ezt kell mondanom.
– Olyan érzésem van, mintha ez a túlvilág lenne. Nincs senki itt, csak mi. Túl nyugodt minden.
– De ne már – nyafog. – Nem halhattunk meg.
– Majd meglátjuk, G. néniék otthon vannak-e.
Amint közelebb érünk a házhoz, azt látjuk, hogy náluk sem ég egy villany sem.
– No, ennyi, halottak vagyunk – mondom.
– De ne mondd! Nem haltunk meg!
Körbejárjuk a házat, bekukucskálunk az ablakokon, életnek semmi jele.
– Ők viszont biztos nem mentek misére – mondom.
– De akkor hol lehetnek ilyenkor?
– Nem tudom, fura érzésem van. Gyere, menjünk – mondom.
– De most komolyan meghaltunk?
– Szerintem igen. Menjünk haza.
– És ha otthon sem lesz senki?
– Mindenki otthon volt, amikor eljöttünk, szóval ha otthon se lesz senki, akkor ez tényleg a túlvilág.
– De amúgy komolyan furcsán érzem magam – mondja.
– Én is.
Megfogja a kezem, kicsit meglepődök. Néha olyanokat tud mondani és úgy tud viselkedni, mintha már ki tudja is milyen nagy fiú lenne… aztán néha elfelejtem, hogy még csak nyolcéves.
– Félek – mondja, de szerintem nem gondolja komolyan.
– Én is most már – mondom, majd megszorítom a kezét. Én magam sem tudom, komolyan gondolom-e.
Minden kellemetlen érzés ellenére úgy döntünk, a kevésbé lakott úton megyünk haza. Az út egyik felén még csak házak sincsenek, csupán mezők és fák.
– Szerintem ez a pokol – mondja.
– Miért?
– Odanézz – mutat az ég felé, s valóban érdekes színt vett fel. Piros. Az ég egy része piros.
– Igazad lehet – mondom neki.
– Ne már, nem akarok halott lenni.
– Én mindig azt hittem, hogy a pokolban meleg van, de majd’ szétfagyok – panaszolom, ugyanis a hideg egyre mélyebben hatol a csontjaimba, hiába a meleg öltözék. Hosszú ez a séta, s valahogy olyan, mintha nem akarna véget érni.
– De mikor haltunk meg? És hogyan? – kérdezi, miközben sétálunk hazafele.
– Hmm. Emlékszel, amikor jött az az autó? Elég gyorsan ment. Lehet, hogy elcsapott minket, mert nem látott a sötétben. Vaaagy, amikor felmentünk az út szélére, ott megcsúsztunk és kiestünk az autó alá, és most folytatjuk utunkat, mintha mi sem történt volna. Mert nem tudtuk, hogy meghaltunk, de most már tudjuk.
– De ez biztos?
– Nem tudom. Ú, lehet, hogy igen és nem egyszerre. Mintha a valóság kétfelé oszlott volna. Az egyik valóságban nem haltunk meg, csak jöttünk simán tovább és majd nemsokára hazaérünk. Még láttuk is az autót visszafelé jönni, emlékszel?
– Igen, de akkor… ha mondjuk meghaltunk, akkor hogyan láttuk az autót visszajönni?
– Úgy, hogy nem tudtuk, hogy halottak vagyunk. Ez a másik valóság. Meghaltunk, de mi ezt nem tudtuk, a lelkünk ment tovább, mintha még élnénk. És a világ is megy tovább, azért láttuk az autót így is.
Mellettünk hirtelen mocorgás hallatszik, odakapjuk a fejünket, s egy fekete macska bukkan elő az egyik bokor mögül. Öcsém elengedi a kezemet, hogy megsimogassa, de az elfut. Sétálunk tovább, a macska követ bennünket. Öcsém ismét megkísérli megközelíteni, de az felszalad egy közeli fára, s onnan néz le ránk villogó szemével.
– Követ minket – mondja öcsém.
– Lehet, hogy ő az ördög egyik cimborája. Egy démon.
Ezt megbeszélve folytatjuk utunkat. Bár az út széle fehér, az út maga tiszta, és azt vesszük észre, hogy cipőnyomok vezetnek a semmiből a semmibe. Havas lábnyomok a fekete úton. Véletlenszerűen kezdődnek, s egy ponton csak úgy abbamaradnak, mintha az, aki maga után hagyta őket, csak úgy eltűnt volna. Továbbmegyünk. A szél felkerekedik, majd ismét elhalkul, s most már valami mást is hallani. Bekapcsolom a telefonom fényét és felfelé világítok. Hullik a hó. Ahogy felfelé nézünk, a hópelyhek rászállnak az arcunkra, majd lassan elolvadnak.
– Menjünk már haza, nagyon hideg van – nyafogja öcsém.
– Én is fázok. De képzeld el, ha ez a pokol, akkor lehet, hogy örökre itt ragadunk. Körbe-körbe fogjuk járni ezt az utat, az örök hidegben. Örökre fázni fogunk.
– És ha hazaérünk?
– Nem fogunk tudni bemenni. Ezért kell örökre bolyongnunk.
Megyünk tovább, a hideg egyre jobban csíp, a hó egyre sűrűbben hullik.
– Én még mindig olyan furán érzem magam. Ijesztő itt most – mondja.
– Én is. Nem érzem magam élőnek.
– Nem is érezheted. Hisz’ meghaltunk.
– Ja, tényleg.
De egyszer csak megjelenik a látóhatáron a házunk… amiben sötétség honol. Közelebb és közelebb megyünk, lámpafény még mindig nem szűrődik ki egyik ablakon sem.
– Most akkor tényleg ennyi? – néz rám nagy szemekkel.
Odaérünk a bejárati ajtóhoz, lenyomom a kilincset, az ajtó kinyílik. A házban égnek a villanyok, s emberi beszéd hangja hallatszik.
– Ezek szerint nem haltunk meg? – kérdezi öcsém zavarodottan.
– Talán nem. Vagy mégis, csak aztán amikor visszajött az autó, akkor újraélesztettek bennünket.
