Egy pár bakancs
Laci barátommal egy osztályba jártunk, és egy utcában lakunk. Egész nyáron, a Körös parton tekeregtünk, hitványkodtunk, kedvencünk a hetipiac volt, s ha csak tehettük, kimentünk. Szerettem az ide-oda hullámzó embertömegben sodródni, bámulni a népeket, meg persze a kirakott árukat. A sokféle gyümölcsöt, zöldséget, az élő állatokat; hoztak oda ki az eladásra szánt kutyakölyöktől a papagájon és kanárimadáron keresztül mindenféle kisállatot. Legjobban a nyulak tetszettek – fehérek, feketék, tarkák, rőt-barnák, vadas színűek, kékes szürkék. A lógó fülű hollandtól a magyar óriásig ott vártak a vevőikre a gazda ketrecében, vagy kosarában.
A szórakozásaink netovábbja azonban a vasárnapi zsibogó, az ócskapiac volt. Hogy mi mindent lehetett ott kapni! S mennyi ember! Bámészkodtunk, s hallgattuk a sokféle beszédet. Vásárolni se ott se a hetipiacon nem szándékoztunk, kivéve, ha otthonól megbíztak valamivel. Csak úgy a magunk szórakozására lófráltunk a sorok között. Ahogy ott tébláboltunk, Laci barátom az egyik asszonynál, aki mindenféle holmit árult, ami nála otthon fölöslegessé vált, meglátott egy ügyes bakancsot, egy igazi túrabakancsot, ami éppen jó is volt a lábára. Fellelkesedett, pedig nem is akartunk vásárolni.
– Jaj, tessék nekem félre tenni – kérte az árust -, megyek, kérek pénzt anyukámtól, aki itt van a másik soron, és jövök vissza, hogy megvegyem.
– Jól van, fiacskám, de vidd magaddal a cipőt, lássa anyukád, hogy mit akarsz megvenni, s ha neki is tetszik, hozd a pénzt. Ha nem, akkor a cipőt.
– De hát, nem is tetszik ismerni, hátha meglógok a bakancsokkal?
– Vigyed csak, vigyed. Látom a képeden, hogy becsületes gyerek vagy!
Laci barátom még ötven év múlva is meghatódva emlékezik vissza erre a vásárra…