Nyár volt. Fullasztó, sűrű meleg telepedett a tájra. A Szent András-templom előtt a virágok édes illata keveredett a nap hevétől átsütött levegővel. A sárga szilvák a fák ágain úgy ragyogtak, mint megannyi apró aranygömb. Árnyékuk enyhet kínált a vándornak, aki épp az imént lakott jól a nap érlelte gyümölcsből.
Leheveredett egy kopott padra, és lassan álomba merült. Füle még egy darabig érzékelte a templomból kiszűrődő orgonaszót, de az is hamar elhalkult. Az álom hatalmába kerítette.
Egyszerre szentek gyűrűjében találta magát – azok, akiket csak szobrokról ismert. Köré gyűltek az apostolok is, s kézen fogva az Úr elé vezették.
– Miért szedtél gyümölcsöt a fáról? – kérdezte az Úr.
A vándor zavartan körbenézett.
– Nincs itt Éva, akire foghatnám a csábítást – motyogta. A kígyóról pedig még csak nem is hallott.
Kétségbeesetten Péter kezébe kapaszkodott.
– Hol az asszony? Hol az asszony? – kiáltotta kétségbeesetten.
Ekkor rózsák illata kezdte betölteni a teret, s egy aggódó hang zökkentette ki az álomból:
– Jól van, uram? Mi a baj? Hol a felesége?
A vándor fáradtan felült, és csak ennyit mondott:
– Én is azt kérdeztem…
Aztán hirtelen eszébe jutott a szilva.
– Az lesz az oka. A gyomrom… a szilvától. Nem is volt itt feleségem, elrontottam a gyomrom a sok gyümölccsel. Köszönöm, de nincs szükségem segítségre.
A járókelő bólintott, és odébbállt.
A vándor a padon ülve visszaidézte az álmát.
– Hát ezt jól összekombinálta az agyam – mormogta magában. A szilva és az ősbűn, micsoda különös játék!
Felnézett a templom szobraira. A szentek mintha mosolyogtak volna. A templom kapui kinyíltak, és lassan hömpölygött ki a nép. Senki sem sejtette, hogy valaki itt, a padon, egy pillanatra visszakerült a történelem hajnalába.
A sárga szilvák pedig továbbra is ragyogtak a napsütésben.