Béla már nem mai gyerek, de még nem is vénember. Pont annyi idős, hogy még ne kapjon nyugdíjat. Negyvenhét évet ledolgozott, és még csak hatvanhárom éves. Ő két éve munkanélküli, arra sem kap semmit se már, a nyugdíj korhatár fényévekre van tőle ráadásul saját tulajdonú lakása van neki. Kínáltak neki a közmunkát, de hát az már nem neki való. Esztergályos mesterként mégse fog utcát seperni! Meg aztán ő már ledolgozott negyvenhét évet becsülettel és elég is volt neki, köszöni szépen. Így aztán segélyt se kap. Feltette a sparheltre az egyetlen lábosát, és egy műanyag kannából vizet öntőt bele. Igen, Béla szoba konyhájában nem volt víz, már nem. Egy közeli közkútról hordta minden nap és az esővizet meg hordókban gyűjti a vécébe és mosdani. Abba a három kétszázliteres hordóba, amit egy lomtalanításkor mentet meg az enyészettöl. Egy hatalmas háztömb valamikori házmesteri lakásában él másodmagával. Julcsi, egy huszonegy éves kissé butácska leányanya. Van, aki kutyát tart, mint a volt vadász barátja. Van, akinek macskái vannak, mint a hatos Gizikének az emeletről. Őneki Julcsi van. Nem lánya, nem rokona, de még csak nem is ismerte két évvel korábban! Aznap találkozott vele, mikor kirúgták munkahelyéröl, ahol már negyven éve dolgozott esztergályosként. Mondják, bezárt a cég. Egy fenét! Megvette valaki bagóért, és ötvenszeres áron adta tovább két nap múlva. Kapott volna végkielégítést is, de a cég fizetésképtelen lett. Persze csak papíron, tudta ezt mindenki. Mióta világ a világ így megy ez, nincs mit tenni. Aznap nem szállt villamosra, hanem sétált hazafelé és így lent rá az utcán élő Julcsira, az akkor még karon ülő kisfiával. Most levest készít. Sietnie kell, mert, mert ősszel korán sötétedik már, és áram már két éve nincs a kis lakásban. Gyertya és olajmécses van, de hát az meg drága. A négyéves Tibike átkarolta lábát, mikor egy evőkanál vegetát tett a forrásban lévő vízbe, majd egy fél evőkanál sót és egy fél evőkanál édes pirospaprikát és egy késhegynyi borsot és egy nagy csipetnyi cukrot.
– Mit eszünk Béla papa?
Bélának mintha csak vajjal kenegették volna a lelkét. Őröm járta át minden tagját a gyermekszáj végtelenül őszinte csacsogására.
– Borsólevest. Éhes vagy kicsikém?
A kisfiú bólintott és tovább karolta Béla combját. Béla kivett a kredencből két zöldborsó és sárgarépa keverékét tartalmazó konzervet. Kinyitotta és a forrásban lévő vízbe dobta. Majd egy félkilós spagettitésztát egyszerűen csak kétfelé törte és beledobta a lobogó vízbe. Okos ez a kisfiú, nagyon okos. Biztosan az apjától örökölhette, mert Julcsi nem az. Tisztességes asszony, csak buta szegény, nagyon buta. Talán ezért is nem marad meg egyetlen munkahelyen se pár napnál, egy hétnél tovább. Rossznyelvűek szerin a szeretője, a kitartottja Julcsi. Pedig nem, sohasem volt az és ezt Béla nem is akarja. Egyszerűen csak mikor haza felé baktatott elmerülve az önsajnálatában, akkor talált rá erre a butácska, de annál melegebb szívű teremtésre. Kezében egy karon ülő babával. Béla egyáltalán nem volt buta, ám de ott őneki is rá kellett jönnie, az ő baja semmi ehhez a lányéhoz képest. Akkor meghívta magához a lányt egy meleg levesre és anélkül, hogy észrevette volna azt Julcsi, Béla beépítette az életébe kettejüket. Van, aki kutyát tart, van, akinek macskái vannak. Neki Julcsi és a kisfia van. A leves illata elkezdett terjengeni a kis szoba konyhás lakás negyven négyzetméterén. A spagetti már hajlik, kívül puha, de belül még nem az. Hamarosan itt az ősz, majd jön a tél. Érik a kis lakáshoz tartozó még falatnyibb kert végében a csipkebogyó bokor.
– Tibikém, rohanj ki a kertbe és keres egy kis petrezselymet kérlek.
– Rohanok papi!
Aprón topogó gyermeklábat csattogtak a konyha kövén, hamarosan cipőt kell húzni a lábára, gondolta Béla. Majd elmegy a plébánoshoz és megkéri, hadd kutakodjon keveset az adományok közt. Már akart menni korábban is, csak elfelejtette. A tél miatt nem aggódik, mert a budai társasház hőcserélője az ő lakása mellett van. Igazából sose fűt, még télen se mert nem kell neki. Már jött is vissza a kisgyerek, hozta a friss petrezselymet az alig ötven négyzetméteres kis kertből.
– Okos vagy Tibike! Jót hoztál.
Julcsi elmosolyodott, fia dicsérete hallatán. Mindig a fal melletti ezeréves fotelban ücsörög és köt, ha ideje engedi. A helyi plébániának kiscipőket és kis kardigánokat keresztelőkre. Pénzt nem kap érte, viszont szereti csinálni és így nem érzi haszontalannak se magát. A plébánia veszi a fonalat és ő megköti. Persze, ha kell nekik valami akkor az adományokból kisegíti őket a plébános. Innen van a lejárt szavatosságú borsó konzerv is. Elkészült a leves, alig húsz perc alatt készen lett. Julcsi megterített és kényes precizitással beállította a székeket egyforma távolságra az asztaltól. Bélát ez nem idegesítette, hisz jól tudja Julcsinak vannak nem éppen logikus dolgai. Szegénynek nincs ki az összes kereke. Fontos lépésre szánta el magát, és ma jött el az ideje, hogy felhozza tervét védencének. Tibike egy szál virágot hozott a kertből Béla kérésére és aztán asztalhoz ültek. Béla egy miatyánkot mondott, majd asztali áldást, megköszönve mindazt, amit az úr nekik adott. Sohasem volt vallásos és sohasem imádkozott korábban. Csak mióta Julcsi van neki. Mikor végzett, Julcsi mert az ételből először Bélának, majd Tibikének és magának. Csendben ettek, csak a kanalak koccanását lehetett hallani. Mert forró leves enni olyan, mint imádságot mormolni. Tiszta fej kell hozzá, türelem és idő. Nem lehet elkapkodni. Mire végeztek, a nap már lemenőben volt. Julcsi pillanatok alatt elmosta azt a három tányért, kanalat és a mostanra már üres lábost. Egy lavórba vizet öntött ki és Tibikét is megmosdatta hideg vízben, jó alaposan beszappanozva őt. Tibike már megszokta, igazából tél kivételével sosem látott melegvizet tisztálkodás közben. Majd ő maga is megmosakodott a falatnyi egykor jobb időket megért spájzban, amit fürdőszobaként használtak. Majd a vizet a lavórból az egyetlen luxus helyiségbe, az angol WC-be öntötte. A szoba konyhában csak egyetlen franciaágy volt, azon aludtak mindhárman. Béla nem tudta, hogyan kezdje el mondandóját. Így már mindketten békésen szuszogtak, éjfél körül járhatott már mikor megrázta Julcsi vállát.
– Ébredj kislányom, ébredj.
Julcsi nem ijedt meg, hiszen már két éve együtt élnek. Béla mindig ilyenkor beszéli meg vele, ha bánja valami, vagy ha fontos döntésre készül.
– Mondja Béla bácsi. Biztosan fontos, ha felébresztett.
– Megérkezett a levél. Korkedvezményes nyugdíjba mehetek. Talán még vizünk is lehet a lakásba.
– Az nagyon jó lenne. Főleg télen, mikor elzárják a közkutakat.
Béla nem nagyon mert belevágni. Aztán nagy levegőt vett és belekezdett.
– Össze kellene házasodnunk. Bizarr tudom, de ha én meghalok, akkor nem maradnátok pénz nélkül Tibikével. Kapnád az özvegyi nyugdíjat, a gyerek meg az árvaságit utánam. A nevemre venném, mintha az enyém lenne. Mert az is tulajdonképpen, hiszen mi neveljük együtt. Meg aztán a kis lakás se veszne kárba, lenne, aki használná még.
– Házaság? Minden, ami avval jár?
– Ne bolondoz te jány vén fejmmel! Csak ahogyan eddig vót, csak most lenne papír is róla. Lenne Tibikének papája, neked meg biztos fedél a fejed felett, ha én már nem leszek. Beszéltem a plébánossal, elintéz mindent, amit kell. Hatvanhárom éves vagyok és nem tudom mit hoz a holnap. Nem akarom, hogy utcára kerüljetek, ha velem történik valami.
.
Tavasszal volt az esküvő. Szolid, visszafogott. Az emberek, akik a szájukra vették eddig is őket, most még vehemensebbek lettek. A házban lakók sem örültek, hiszen nem először próbálták az öreget kivásárolni onnét. Julcsi és Béla viszonya ugyanaz maradt, mint előtte. Semmi sem változott. Telt az idő és valóban lett víz, majd áram is a kis lakásban. Eltelt pillanatok alatt húsz év. Béla már a nyolcvannégyet taposta és most mindkét lábába egy-egy kis kéz csimpaszkodott. Tibor gyermekeinek kezecskéi. Az akkor már elektromérnökén dolgozó Tibor és felesége a kis kertben tettek vettek, míg édesanyja pulóvert kötött unokáinak. Béla levest főzött. Az ikrek, a négyéves Zolika és Évike átkarolta lábát, mikor egy evőkanál vegetát tett a forrásban lévő vízbe, majd egy fél evőkanál sót és egy fél evőkanál édes pirospaprikát és egy késhegynyi borsot és egy nagy csipetnyi cukrot.
– Mit eszünk nagypapi?
Bélának mintha csak vajjal kenegették volna a lelkét. Őröm járta át minden tagját a gyermekszájak végtelenül őszinte csacsogására.
– Borsólevest. Éhesek vagytok kicsikéim?
.
.
.
Vége…
