A töpörödött özvegy öregasszony – iszákos férje halála után –, egy szigorúan MASZEK péségben kapott afféle ,,mindenes” állást valahol Rákoscsaba vonzáskörzetében.
Szinte nem telt úgy a nap, hogy a mindenki által imádnivaló, és közkedvelt Bözsi néni nem jelent volna már meg ideje korán hajnali virradóra a kis bolthelyiségben, és ne tüstént kiadós felmosással, és takarítással kezdte volna adott műszakját, miközben imitt-amott nagyon szívesen a pékeknek is besegített. Ha kellett kenyeret, cipót, kifliféleségeket dagasztott, és sokszor olyan lisztes volt egész fizimiskája, hogyha nem ismerhették volna őt, akár a rossz pénzt még bátran ráfoghatták volna, hogy vadidegen.
Egy időben a kis pékségnek hihetetlenül nagy volt a forgalma, hiszen minőségi, friss, ropogó pékárut árultak mondhatni ,,megfizethető árakon” de amióta egyre több és több multi üzletlánc és pálza igyekezett magukhoz csábítani kedves vásárlóit rendkívül gyors ütemben mélyült a kereslet-kínálat színvonala, és ez bizony a kedves öregasszony fizetésén is jócskán meglátszott.
– Hát drága Bözske néni! Nézze csak, az van, hogy most egy kicsit kevesebb pénzt tudunk magának adni, mert ilyen a pénzügyi piac, de meglátjuk, hogy három-négy hónap múltán milyen lesz a lehetséges felhozatal! – igyekezett vigasztalni körmönfont, kupecvérű főnöke, aki egyben a tulajdonos szerepét is magáénak mondhatta.
– Ugyan, ugyan kedves főnök úr! Szó se róla! Kibírom én! Ha kell, akár még a jég hátán is bármikor megélek! – fogadkozott az öregasszony, holott a világért se ismerte volna be, miszerint sosem értett a pénzhez, és a legtöbb esetben minden megkuporgatott jólcsengő forint valami titokzatos módon menten kihullott lyukas kezei közül.
– Drága Bözske néni! Nagyon köszönjük, hogy megérti, és ennyire támogat és segít bennünket! – A tulajdonos alig egy hét múltán már nem is mert az öregasszonynak arról szólni, hogy kevesebb fizetést vihetett haza. Sőt voltak napok, amikor kiflikkel, kenyérmaradékkal, és egyéb pékúruval igyekeztek megfizetni Bözske néni fáradozásait. Három unokája volt, akikre vegyesen tekintett. Az első kettő a közelben Rákoscsabán lakott, tehát adva volt egy otthoni közeg, míg a harmadik legidősebb unoka Budán élet szüleivel. Ő mintha egyfajta különös mostohasággal vert volna a sor; egyszereűn kiszorult bizonyos ,,kiváltságokkal” kecsegtető körökből.
Egyszer aztán, amikor hajnalba dolgozni ment különös kéréssel fordult az egyik pékhez: Azt kérte, hadd gyúrhassa ő kicsit a tésztát, hogy érezze az otthoniság, és a közösségi érzést. Az adott pék bizony furcsának is találta Böske néni kérését, és jócskán csóválta is a fejét, de végül aztán beadta a derekát, és az idős asszonyság otthonkára vetkőzve nekiállt két kézzel egy vaskos teknőben kenyér és egyéb péktésztákat dagasztani, amit aztán már olyannyira jól csinált, hogy ez a fejlemény a főnök fülébe jutott, aki értelemszerűen megijedt attól, hogy akkor most az öregasszonynak is – meglehet –, majd dupla bért kellene adnia. Be is hívatta az irodájába egy amolyan baráti elbeszélgetésre, hogy kipuhatolja a szándékait. Böske néni ettől kissé megijedt, mert azonnal letisztította tökéletesen liszttel beborított, ragadós, nyúlós kezeit, és egész arcát, és hajhálós fejét, majd amikor úgy érezte elfogadható formában van bement a főnökhöz:
– Tessék, főnök úr! Valami gond van?! – kérdezte gyerekes naivsággal. Kicsit még rá is játszott erre az egészre.
– Nem drága kedves Bözske néni! Az Ön munkabírására és munkakedvére sosincs panasz. Viszont a fizetésével kapcsolatosan. Mint bizonyára tudja cégünknek az utóbbi időben kicsit rosszabbul megyeget, és hát… örülünk, ha az alkalmazottainkat ki tudjuk fizetni… – puhatolózott finoman, hátha az öregasszony megérti a finomkodó célzást, ám miután látszott, hogy Bözske néninek fogalma sincs mit akarhat a főnök a főember nem kertelt és kimondta, ami a lelkét nyomasztotta:
– Drága Bözsike néni! A következő havi fizetését nem biztos, hogy oda tudom adni! Még így is tetszik akkor dolgozni?! – érdeklődött mézes-mázosan.
– Ez csak természetes drága főnök úr! Mi mást is csinálhatnék! Valamivel muszáj elfoglalnom magamat! – jelentette ki.
Így történt, hogy a következő kissé nehézkes hónapokban is Bözske néni már jó kora hajnalban bement dolgozni a pékműhelybe, és a taarítástól kezdve egészen a dagasztáson át, és a sütési folyamatokig mindent átvett, ellenőrzött, végrehajtott, akár egyetlen egyszemélyes üzem.
Amikor aztán reggel felé Bözske néni végzett munkáival jókedvűen ballagtott a közelben lévő buszmegállóhoz; köszönt a sofőrnek, majd telepedett le az első, kényelmesebbik ülésre, hogy hazamehessen. Hasznosnak érezte magát. Elvégre volt munkája, nem is egy, és úgy érezte kölcsönösen mindenki megbecsüli az utolsó szál emberig. Igaz, ami igaz több pénznek azért mindig nagyon örült volna, de hát ilyen volt az adott világ, és ezt tudomásul kellett vennie.
Otthon aztán gyakorta előfordult, hogy az egész utca Böske nénihez hordta a totyogós csecsemőkorú gyerekeiket, és Böske néni magától értetődő természetességgel vigyázott rájuk, tisztába tette, amelyik babákat kellett, míg a legtöbb gyerekre is maradt ideje. Mondogatták is elég sokszor a kíváncsiskodásban élen járó kotnyeles szomszédok, hogy Böske néni könnyedén nyithatna akár egy óvodát is, és még pénzt is kérhetne a bébiszitterségért, ám ekkor az öregasszony mindig úgy nézett az adott illetőre, mint aki – legalább is –, szentségtörést követett volna el, hogy egyáltalán ilyesmit szóba mert hozni.
Aztán megérkeztek – jobbára hétvégenként –, valódi kamaszodásnak induló unokái. Előbb a közelben lakó kettő, később általában vasárnapon a budán lakó idősebb unoka. Ilyenkor felnőtt fiai és menyei is gyakorta felbukkantak.
– Csókolom mama! – köszöntötték. – Hogy tetszik lenni?
– Mikor hogy! Van munkám, és nekem ennyi elég is! Nem vagyok nagy igényű! – vallotta be, és még ki is húzta magát, mintha büszke volna elért érdemeire.
Aztán ebédhez ültek mindannyian, és miközben a családtagok jóízűen kóstolgatták és eszegették a rántottcsirkét friss uborkasalátával, és vajas, sós krumplipürével az asszonyság felnőtt fia nem győzték figyelmeztetni anyjukat, hogy azért legyen résen, és vigyázzon az emberekkel, mert nagyon megváltozott ám a világ. Az öregasszony nem tudhatta, hogy vajon elmesélje-e azt, hogy már vagy három-négy hónapja is van már, hogy alig kapott fizetést, és jóformán majdnem teljesen ingyen dolgozik az adott MASZEK-péknek? Így csak trelmesen, és csendesen hallgatott, ami a budai mennyének szinte rögtön feltűnt, és mikor végeztek az ebéddel, és a két unokája családostul hazament a budai menye szóvá is tette ezt:
– …De hát drága mama! Nyugodtan megmondhatta volna, ha pénzre, vagy bármire van szüksége! Azért vagyunk, hogy segítsünk! – korholta rendesen, mert sajnos anyósa keze közül kifojt a pénz, és nyugdíj is.
– De hát édes lányom! Van ám nekem sok pénzem, ha csak az kell! – hárított következetesen, majd szándékosan megpróbálta másra terelni a beszélgetést, ám aggodó menye egy borítékot adott át neki, hogy bizonyos költségek mégiscsak fedezve legyenek, ha arra kerülne a sor.
Aztán idősebbik felnőtt fia és annak családja is hazamentek, így az özvegy öregasszony megint csak kicsit úgy érezhette magát, mint akit tökéletesen elszigetelt, és magára hagyott a tartós magánytudat.
Később aztán új hét kezdődött megint, és az öregasszony megint valóságos élvezettel vetette bele magát a munka sűrűjébe. Mintha egyenesen beszippantotta volna a pékműhely. A környéken lakók bizony a csodájára jártak, hogy ki készíthet olyan omlós, foszlós kalácsot, kakaóscsigát és ínycsiklandó nyalánkságokat, amiktől összefacsarodik a nyál az ember szájában is, ha csak rá gondol, és többen egyenesen csak azért tértek be a kis pékboltba, hogy láthassák az öregasszonyt, amit egyik lábát a másik után téve sürög-forog kedvére sertepertél az egész helyiségben.
Később aztán – ki tudja miért –, az öregasszony egyszer csak mellkasi nyomásra és fájdalmakra panaszkodott. Sürgősségi mentő szállította be a közeli kórházba, ahol megállapították az orvosok, hogy szervei közül a legnagyobb tartós terhesélnek örökösen a szíve volt kitéve, ami miatt pacemaker-készüléket kellett beültetni mellkasába sürgősségi műtéttel.
Az asszonyt alig öt napon belül már haza is engedték, és való igaz a mellkasába beültetett kis elektronikus eszköztől újból úgy érezte magát, mint aki – legalább is –, évtizedeket fiatalodott. A próbléma akkor jelentkezett, amikor kontroll ellrnőrző vizsgálatokra kellett mennie egy Klinikára, mert előtte mintha nyengének, levertnek, és halálosan fáradtnak érezte volna magát. Egyre nehezebben vette a levegőt, sokszor fulladt, és rosszabodott általános közérzete is. Végül aztán egyik munkanapján azt mondta a pékség vezető tulajdonosának, hogy sajnos most már az orvosok is azt tanácsolták, hogy muszáj pihennie, lassítania, mert különben még nagy bajok lehetnek. A pékműhely tulaja nagyon a szívébe zárta az öregasszonyt, és persze nagyon sajnálta, hogy elveszít egy ennyire talpraesett és megbízható munkaerőt, akinek persze alig-alig fizetett valamennyit.
Az özvegy öregasszony így tehát egy hétköznap délelőtt hazament a munkából. Leheveredett a hálószobai bevetett ágyára. Eredetileg csupán csak azt tervezte, hogy pihenget, és szúnyokál pár könnyed órácskát, míg unokái, vagy a szomszédok átjönnek, ám aztán három-négy óra múltán örökre elaludt.
