Rántotta karácsonyra
A december végi hideg hajnali fény csak settenkedve szűrődött be az apró ablakon lógó, megfakult függöny résein át, de Jancsi már rég ébren volt. Nem mert megmozdulni, mert egy ágyban aludtak a testvérével, és kishúga Juli, a saját karjába gömbölyödve szuszogott mellette. A vastag takaró alól csak a kis pisze orra látszott ki. Odakinn mínusz tíz fok lehetett, bent sem volt sokkal több pluszban. A kályha kihűlt, csak a hamu sápadt szürkesége maradt a tegnap esti lángokból.
Karácsony reggele volt.
– Biztos eljön a Jézuska – gondolta Jancsi, de rögtön utána eszébe jutott, hogy tavaly sem jött el. Akkor is csak Mari mama mesélt róla, hogy talán eltévedt, vagy hogy sok gazdag gyerekhez ment legelőbb. Jancsi akkor megértette, hogy hozzájuk mindig később ér minden, ha odaér egyáltalán.
Óvatosan kibújt a pokróc alól, és mezítláb az ablakhoz osont. A jégvirágos üvegen át csak sejteni lehetett a kinti világot, azt, hogy fehér lepel takarta a földeket, a háztetőket meg a csöndet. A falu még aludt. Vagy csak úgy voltak vele az ott élők, hogy ünnepnapon minek keljenek korán, úgysincs nagyon minek örülni karácsony reggelén.
Mari mama halkan szöszmötölt a sparhelt mellett. Már nem volt mit tenni bele. A bögrében a tegnapi víz lötyögött.
– Felébredtél kisfiam? – kérdezte suttogva az unokáját.
– Igen, Mama – válaszolta Jancsi. Ma van karácsony, ugye?
Az öregasszony elmosolyodott, de a szeme nem mosolygott.
Igen, ma van – felelte. Az év legszebb napja.
A legszebb – ismételte meg Jancsi, miközben a lábujjai alig bírták már a döngölt padló hidegét. De valamiért mégis hinni akarta.
Közben Juli is mocorgott már. Jancsi visszament hozzá, betakarta kishúgát úgy, ahogy a mama szokta.
– Ma tényleg jön a Jézuska? – kérdezte Juli álmosan.
– Lehet – bólintott Jancsi kissé bizonytalanul. Ha jók voltunk – tette hozzá még.
– Én jó voltam – mondta Juli, aztán elmosolyodott. – Talán kapunk szaloncukrot.
Mari mama egy pillanatra megállt. A gyerekek nem tudták, hogy a spájzban nincs semmi, csak egy fél zacskó liszt, meg egy pohár disznózsír. A szomszéd Erzsi néni tegnap hozott át egy negyed kiló kenyeret, de az meg már száraz volt.
A gyerekek anyja hajnalban indult el, mondta, hogy „keres valamit„. Jancsi nem kérdezett semmit – tudta mit jelent ez.
A mama a sparheltre tette a kis lábast, és vizet öntött bele, mintha teát főzne. Illat nélküli, színtelen teát -, csakhogy meleg legyen a kicsik kezében a bögre.
– Ha nagyon figyeltek, lehet, hogy meghalljátok a száncsengőt – szólalt meg halkan, miközben a fazék alatti lángot figyelte, mert már a palackban is alig volt gáz.
– Tényleg? – csillant fel Juli szeme.
– Tényleg – hazudta mosolyogva Mari mama, miközben a vaskályhára pillantott, ahol az utolsó darab fahasáb parázslott.
A gyerekek a kis konyha sarkában ültek, egymáshoz bújva. Csend volt. Még a szél sem fújt. Csak a kéményekből szálló füst kavargott lassan az ég felé, mint a meg nem hallgatott imák.
Az ajtó akkor nyílt ki, amikor a délelőtti halvány Napsugár épp áttört a falu felett lebegő ködön. A gyerekek anyja sietve lépett be a házba. A kabátja nedves volt, a cipője meg csupa sár. Kezében egy nejlonzacskót lóbált, az alján pedig négy tojás koccant egymásnak halkan.
– Anya! – kiáltott fel Juli, és szaladt elé.
– Eljött a Jézuska?
Az anyja elmosolyodott, de az a mosoly annyira kemény volt, mintha az arcára fagyott volna.
– El – felelte, és leguggolt a gyerekek elé. – Négy ajándékot hozott – folytatta – épp annyit, amennyire szükségünk van.
Mari mama csak bólintott. Tekintetük találkozott egy pillanatra. És abban az összenézésben minden benne volt: a fáradtság, a szégyen, a kiszolgáltatottság, a félelem és az, hogy mégis túl kell élni valahogy.
– Hogy szerezted? – kérdezte halkan a mama, amikor a gyerekek már a sarokban játszottak egy kopott műanyag babával meg egy kisautóval, aminek hiányzott két kereke.
– Végig jártam a falut – mondta az anya – de a legtöbben becsukták az ajtót előttem. Aztán Pista bácsi adott négyet. Azt mondta, „csak a gyerekeknek, mert nektek már úgyis mindegy”.
Mari mama szorosan összehúzta a vállát, mint egy gubbasztó kis veréb és nem szólt semmit.
Az anya közben elővette a serpenyőt és begyújtotta a gázt. Kis lángra tette a zsírt, aztán sorban feltörte a tojásokat. A héjak halkan koppantak a mosogató szélén. A gyerekek néma áhítattal nézték, mintha varázslat történne előttük.
– Olyan régen ettünk már tojást – nézett az anyja szemébe Jancsi.
– Apával ettünk utoljára, emlékszel? – súgta oda Jancsinak a kislány.
Az anyjuk megdermedt egy pillanatra. Még a fakanál is megállt a kezében.
A gyerekek apja két éve ment el. Először csak munkát keresni, aztán eltűnt. Volt, aki azt mondta, hogy börtönbe került valami piti ügy miatt. Mások szerint külföldre ment, de sosem küldött pénzt a családjának. Végül otthon már nem is beszéltek róla. Persze a gyerekek még reménykedtek, hogy egyszer hazajön. De az anyjuk már nem bízott benne.
A rántotta elkészült. Három tányérra osztotta, mindegyik mellé egy szelet kenyeret rakott. Ő nem evett. Csak nézte, ahogy a gyerekek boldogan esznek, mintha aranyból lenne a tojás.
– Köszönjük, anyu – mondta Jancsi tele szájjal. – Ez a legjobb karácsony.
Az anya elfordult, hogy a gyerekek ne lássák a könnyeit. Megállt az ablaknál és a havazást nézte. Csöndesen, hangtalanul hulltak a pelyhek a földre – mintha a világ legalább ma mégis szép akarna lenni.
Korán sötétedett. A falu úgy simult rá a dombra, mintha maga is álomra szeretné hajtani a fejét. A házban meleg lett – nem sok, csupán annyi, amennyi a vacsora után maradt a testekből, a mosolygásból meg a pillanatnyi halvány kis örömből.
Mari mama csendben imádkozott a sarokban. Nem hangosan, csak magában mormolta a jól ismert sorokat, amit gyerekkora óta ismételt minden este lefekvés előtt.
A gyerekek már lefeküdtek. Juli a plüss nyusziját ölelte, amit tavaly a közeli segélyszervezettől kaptak. Jancsi is ébren volt, de nem szólt semmit. Csak figyelte, ahogy az anyjuk betakarja a húgát, aztán leült mellé az ágy szélére.
– Ugye tényleg jön még valamikor a Jézuska? – kérdezte suttogva.
– Ha hiszel benne, akkor igen – felelte az anyja és megcirógatta a homlokát.
– Én hiszek. És azt is, hogy apa is hazajön egyszer. Meg fog lepni minket.
Az anya nem válaszolt. Csak bólintott, mert már nem tudott hinni, de nem akarta elvenni fiától sem a reményt, sem pedig a karácsonyt.
Jancsi lassan lehunyta a szemét. A lélegzete megnyugodott, és álomba merült a kishúga mellett.
Az anyjuk még ült egy ideig az ágy szélén. A sötétben nem látszott, hogy sír-e, vagy csak csendben van. Aztán felállt és kiment a konyhába. A serpenyő még az asztalon volt, benne az utolsó zsírcsepp szinte megdermedve.
Meggyújtott egy gyertyát. Nem volt több. A láng remegett, talán az is fázott a hidegben és hosszú árnyékot vetett a falra.
Az asszony a fénybe nézett és halkan magának suttogta: – Jövőre … talán jobb lesz.
A gyertya pislákolva égett. Nem aludt ki. Mintha az is bízott volna abban, hogy sohasem lesz teljesen sötét és egyszer még minden rosszat elsöpörve betoppan majd életükbe az éltető fény.