A lány, aki a Hold gyermeke volt
Júlia még egy pillantást vetett a tükörre, melyben saját rozoga önmagát kellett viszont látnia, majd sóhajtott, lehunyta szemét, és megint ott találta magát a napsütötte tisztáson. A mező úgy hatott, mintha maga a hullámzó tenger volna és a napsugarak táncot lejtettek a fűszálak hegyén, így húzva rájuk aranyos vértet. Egy apró házikó felé tartott, amit az évek során elzárt a világtól a zöld vadon. Kicsiny rovarok tanyáztak az otthont és árnyas környezetet adó indák sokasága alatt. Júlia csodálatos, ezüstösen csillogó hajkoronáját virágkoszorú övezte, és bele-belekapott időnként a lágy szellő. A világ rohanó és soha véget nem érő körforgása megállni látszott Júlia körül. A lány szinte tudata alatt mély, talán földöntúli hangon dalra fakadt, és így tette teljessé ezt az ünnepélyes pillanatot. Szegény lány csak a képzelet titokzatos, ember számára érthetetlen pókhálójában lehet egészen önmaga. Csak itt tehet úgy, mintha nem egy árva, sovány, beesett arcú kis rész lenne ebből a hatalmas világból. Csak itt lehetett az, ami szeretett volna, akár hercegnő, akár boszorkány vagy akár egyszerűen egy lány, egy olyan lány, aki távol él a börtönétől, a kastélytól, melynek ablakából nem lehet megpillantani a tiszta kék égboltot, az eget, amire, mint a növényeknek, úgy az embernek is szüksége van. Az égre, aki mindenkit figyel odaföntről, és egyaránt méri az esőt, havat, szárazságot a földre. Tavasszal változatos, árnyalatai akár a szürkék nagy családjához is tartozhatnak. A nyár hírtelen egyöntetű, vidám hangulatot varázsol reá. Az ősz mámoros, szenvedélyes kékké teszi, de titokban, bársonyos fokozatossággal végzi munkáját. És a tél, ez a meghitt, tevékeny évszak megállítja az életet, azokét, akiket az ősz elhalasztott, és csak vár. Ködössé teszi nemcsak az eget, hanem a gondolatokat is, és ez így folytatódik, így változnak az idők és az ég színei is. Aki ezt nem látja, az sokat veszít az életéből. Júlia tudta ezt és örült, hogy legalább képzeletben figyelheti e tüneményes változásokat. Úgy szerette volna látni a tündéri kis házát belülről is, akár csak egy percre. Körülnézne, megszemlélne minden kis zegzugot, és kívülről fújná a legapróbb rések hollétét is. De a gondosan szőtt álomháló, mint már oly sokszor, szertefoszlott, és mint milliónyi porszemcse elszállt valahová a szél hátán csak azért, hogy legközelebb visszatérjen gazdájához. Júlia felnyitotta a szemét és tudta, vége az álomnak. Lassan a könny ezüstös fátyla fedte be pilláit, a lány nem tiltakozott ellene, azzal vigasztalta magát, hogy minden könnycsepp egy új élet-kezdemény még ha csak a képzeletben is. A nagy kastélyt hirtelen határozottan csengő cipősarkak kopogása verte fel, ezzel végképp szétrombolva a nemes ábrándokat. A zárban megfordult a kulcs újból elzárva Júlia elől a menekülő utat. Számtalanszor képzelte már el, hogy az ajtót nyitva találja, kilép a fagyos, de számára melengető éjszakába, és követi a Hold útját, ami őt mindig is vonzotta. Júlia csöndesen az ablakhoz osont és kinézett a deszkák keskeny rései közt, és amit látott, kis időre feledtette vele árva mivoltát. A Nap lemenőben járt, utat tört magának a fák ágai között, de érezhetően gyengült az ereje és korántsem volt oly ragyogó, mint nappal. A Hold nevezetű öreg égitest azonban egész másképp érzett, ő most volt ereje teljében és ezáltal sürgette a Napot, hogy az minél hamarabb bukjon alá a horizont mélységében. A Nap nem is tétovázott soká, elmerült, hogy máshol ontsa éltető fényét és itt átadja a helyét a Hold uralmának. Engedje, hogy a nappal élénk állatvilág nyugovóra térjen és a Hold őrizze tovább álmukat, s végül alábukott azért is, hogy azok az éjszaka aktív élőlények is élhessék saját megszokott világukat, akik nappal türelmesen várják a Hold érkezését. Júlia szerette a Holdat, megmagyarázhatatlan okból, de szerette, kötődött hozzá, sokszor gondolt arra képzelgései során, hogy a Hold hozzászól és beszél vele. Rengeteg időn át folytatott képzeletbeli társalgást a Holddal. Mikor a komor ebédet költötték el az egyhangú és régimódi étkezőben, mikor kemény és megrázkódtatásokkal tarkított tanórák folytak, és mikor egyedül ült szobájában tankönyveket bújva, akkor is az ő Holdjának kedves arca lebegett előtte, és várta, hogy a Nap újra és újra alámerüljön a sűrű és puha semmiben. Hideg, de ennek ellenére fényes éjszaka volt. A Hold ezüstös, könnyed sugarai megkeresték Júlia bedeszkázott szobaablakának legkarcsúbb repedéseit is, és ösvényt vájtak maguknak az állhatatos faanyagon keresztül. Ezen az éjen nem jött álom Júlia szemére, most érezte igazán csak, mennyire szüksége lenne egy barátra, egy társra, akivel megoszthatná minden gondolatát, és csak úgy egyáltalán, hogy mi jár a fejében. Ekkor az ötlet kicsiny, meleget árasztó szikrája szinte villámcsapásként érte a lányt, olyan szédületes gyorsasággal érkezett meg Júlia gondolatai közé. A Hold. Persze vele megoldódik a gond, hiszen ő Júlia társa, egyben a képzelete legnagyobb részét képviselő személy. Különös: Júlia az eddigiekben oly könnyen, minden akadály nélkül beszélt az éjszaka úrnőjével. Mi történt most? A társalgás üres volt és semmilyen. Júlia más gondolatok után kutakodott, de most először barátai, akik általában örömet vittek a lány életébe, cserben hagyták őt. Szemét bepárásította a könny, majd végül szomorú tavaszi záporként hullott alá. Úgy érezte, most ő a tisztára mosott kavics, a lelketlen tárgy, a gondolatmentes természet-szülte forma, a patak áramló, napfénytől csillogó felszíne pedig Júlia esetében a könnyeknek felel meg. Bánata fájdalommá nemesedett, félt az őt körülölelő hűséges ködfátyol nélkül. Ő alkotta meg ezt a finom párát a képzeletében és most, ahogy kezdett foszlányokká válni, egyre jobban tartott a valóság súlyától. Ez az éj hátborzongató lassúsággal telt, és a lány nem várt semmi érdemlegeset a holnap csábító lidércétől sem. Júlia lemondott már réges-rég a reményéről, amely azzal kecsegtetett, hogy egy bármely család magához vegye őt. Ezen elmélkedett, mikor az ebédlő ablakából – amit már szinte szürkehályogként lepett el a kosz és a por egyvelege – látta, amint valaki örökre elhagyhatja a nagy intézetet. Az elkövetkezendő éjszaka azonban ráeszmélt, hogy tévedett. A nagy fehér égitest megfényezte a dohos, szerény berendezésű szoba falait. Júlia két határ közt imbolygott: még nem taposta az álmok országának füvezetét, de az ébervilág talaját sem érintette már a lába. Hirtelen egy lágy női hang riasztotta föl. Kiejtése kísértetiesen hasonlított valaki beszédstílusára. Ekkor Júlia előtt megvilágosodott a hang gazdájának kiléte, a Holdé volt a különös búgó beszéd moraja, s a szoba rabja hitetlenkedve hallgatta. Biztos volt benne, hogy a valóságban jár, avagy nem csak a fejében létezik e pillanata az élet végeláthatatlan útvesztőjének. A sors mindig meglep bennünket, s szembeállít félelmeinkkel. Elárulja, mi az ára vágyainknak, ősi titkokat fed fel előttünk, olyanokat, amikre sosem derült volna fény, ha a sors nem rendezi úgy. És ritkán valóra váltja leghőbb kívánságunkat. Júliának elhozta a Holdat, aki csodás életet ajándékozott neki. A lány most könnyed pillének érzi egész önmagát, és olyat tesz, amit soha eddig: talpa elemelkedik a padló deszkázott síkjától és akár a szellemek vitatott létezésű családja tenné, átvitorlázik a zárt ablakon, és kirepül a szabadba. Végre itt van, nem kell többé tartania az iskola szigorú rendjétől, gyámolítja őt a Hold, az égitest, akinél szebb lény nem létezik Júlia szemében. A lány bár sok nehézségen ment keresztül és csak magára számíthatott, mégis révbe ért. Képzelődésének nem szabott határt senki és semmi, sőt gondolatait papírra vetette és regélte a szélnek, a fűnek, fáknak, madaraknak és éjjel magának a Holdnak. Eljuthatott hőn áhított, vadon-övezte kis házához. Majd oly sokszor járt ott képzeletben, hogy végül fantázia-szülte otthona szilárd, tapintható képet kapott a valóság terepén, és megállta helyét a kéz alkotta, evilági lakhelyek mellett is. Júlia a vadonban szánta leélni egész életét, ő a lány, aki a Hold gyermeke volt.