Némán
Amikor reggel felkeltem nem volt itthon senki. Se anya, se apa, még a nővérem sem. Azt tettem, mint minden normális ember és felhívtam őket. Semmi. Eléggé összezavarodtam, így a nagyszüleimhez akartam tanácsért fordulni. Semmi. Érdekes, hiszen eddig mindig felvették a telefont, ha kerestem őket. Megpróbáltam elérni a rendőrséget, ami az egyetlen ésszerű lépésnek tűnt. Semmi. Ekkor elfogott valami kényelmetlen érzés, valami bizarr keveréke az aggódásnak, a félelemnek és a nyugalomnak. Ám a nyugalom szellője elnyomta a rettegés orkánját és elindultam az iskolába, legalább ott nagyobb eséllyel kaphatok segítséget.
Késésben voltam, mint mindig, de most valamiért nem éreztem szükségét, hogy siessek. Az utcák csendesek és kihaltak voltak, nemhogy embert, de egy kósza állatot se lehetett látni. Az ég borult volt, de nem esett. Talán sajnálták a felhők megszakítani ezt a szép csendet az esőcseppek szemerkélésével. Éreztem az arcomon a hideg, őszi szelet, de a hangját már annak sem hallottam. Enyhe szorongás kezdett úrrá lenni rajtam. Mintha egy célkereszt lenne a fejemen és valaki egy puskával követ, figyel és vár. A nyugalom kezdett elszállni, remegő testtel fordultam hátra. Messzire tőlem, egy emeletesház ablakából egy fekete kapucnis alak figyelt. Annyira mereven és mozdulatlanul, hogy képtelenség volt eldönteni egyáltalán élő ember vagy egy bábu. A megnyugvás visszatért, miután 5 percen keresztül bámultam az alakot és az egy porcikáját nem mozdította. Így folytattam utamat.
Félúton jártam, amikor elértem az ismerős zebrához, ami biztonságosan átvezet a sűrű forgalmon. Csakhogy most nem volt sűrű forgalom, sőt, egyáltalán nem volt forgalom. Az autók üresen álltak a szemközti parkolóban, ezzel természetellenes némaságot hozva egy ilyen sokat használt útra. Egy percig elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha megszakítanám ezt a csendet és elkiáltanám magam, viszont valamiért ez helytelennek tűnt, így elengedtem az ötletet. A jelzőlámpa piros volt, és habár világos volt, hogy egy jármű sem fog elhaladni ezen az úton és senki sem szólna rám, ha átmennék, én mégis vártam a lámpa zöldre váltására. Viszont hirtelen újra célkeresztként éreztem magam. Alig akartam hinné a szememnek, mikor megláttam ugyanazt a csuklyás alakot. Lehet, hogy meghallotta a gondolataimat? Azokat a gondolataimat, amik megzavarnák ezt a zajtalan harmóniát? Most valamennyivel közelebb állt egy fa mögött, de még mindig nem tudtam rendesen kivenni az alakját, ahogyan az arcát sem. A kezdeti erős nyugalmam kezdett elhalványodni, és nagy megkönnyebbültséggel fogadtam a lámpa élénk zöld színét.
Percenként fordultam hátra, hogy meggyőződjek, nem követ már az az ember, és amikor már épp fellélegeztem voltam, ott állt előttem. Bár valami más volt rajta, talán kevésbé volt fenyegető a jelenléte vagy épphogy jobban volt fenyegető. Magam sem tudom pontosan. Talán az alacsony termete miatt éreztem így. Nemhogy a vállamig, de még a derekamig is alig ért fel. Megdöbbentett a magasságkülönbség, hisz eddig úgy tűnt nagyobb nálam. Lehet, hogy mindvégig egy gyerektől féltem? Már nyitottam volna a számat megkérdezni, ki ő és mit akar, de az ujját maga elé tette, üzenve, hogy egy hangot se adjak ki, majd intett, hogy kövessem. Nem akartam. Visszafordultam, de amint a sarok széléhez értem megláttam ugyanazt az alakot, most még közelebb. Úgy éreztem megőrülök. Mintha ez csak az elmém egyik ízléstelen tréfája lenne, ami a kelleténél előbb akar a sírba rakni. A sarkon túli alak azonban magasabb volt nálam. Nem mozdult. Még a tüdő jellegzetes fel-le mozgását sem lehetett látni. Egyáltalán élt? Vajon mért engem követett és nem a kicsi hasonmását? Gondolkodásomból az alacsonyabbik alak szakított ki. Ha eddig kétségeim lettek volna, hogy egy gyerek volt, a finom fogású keze kellő bizonyítékként szolgált, ahogy a pulcsim ujját megfogta és valamivel indulatosabban jelezte, hogy menjek vele. Legalább már annyit tudtam, hogy két emberrel voltam összezárva ebben a néma világban. A zavarodottságom miatt szinte nem tudtam gondolkozni sem, így követtem az apró emberkét.
Egy elhagyatott utcán mentünk végig, igaz jelenleg az egész város elhagyatott volt. A körülöttünk lévő épületek fala omladozott, a házak belsejét penész emésztette, a járdán néhol repedezett a beton, mintha nem is betonon, hanem kerámián járnánk. Hirtelen megpillantottam a régi házunkat. Kicsi, kényelmetlen és büdös volt, ráadásul rossz környéken, amint lehetett a szüleimmel elköltöztünk, de a kisgyerekkorom nagy részét itt töltöttem. Lehet, hogy ennek a gyereknek a családja vette meg a házat? Talán ő él itt, talán nem, ami biztos, hogy a padló minden alkalommal nyikorgott, bárki is lépjen rá. Kíváncsian figyeltem, ahogy kinyílik az ajtó és vártam, hogy ez a végtelenségnek tűnő némaság, hacsak egy percre is, de el tűnjön. Nem tűnt el. Csalódottan léptem át a küszöböt, azon gondolkodva hogyan javították meg. Ennél a pontnál azon sem lepődnék meg ha megfélemlítéssel csendesítették volna el a parkettát. Ránéztem az alacsony figurára és lefele mutattam, de ő csak a vállát rángatta. Tehát nem ő javította meg. Egyik kezével intett, hogy menjek közelebb, és habár vonakodva, de megtettem. Fejét balra fordította, követtem a tekintetét, ami egy piros betűs falhoz vezetett. A falon ez állt: „Nem szeretem, ha beszélek!” Megakartam valahogy kérdezni a kisgyerektől, hogy ez mit jelent, de valami nem volt rendem, valami furcsa és nyomasztó árasztotta el a szobát. Célkereszt.
Nem is kellett megfordulnom, hogy tudjam a magas alak az. A jelenléte áthatóbb volt, mint a szalmiáksó. Fura mód csak én tűntem feszültnek. A kisgyerek már meg is terített az előszobában lévő egyetlen bútorra, ami egy kis négyzet alakú étkező asztal volt és intett, hogy üljek le. Mivel nem akartam konfliktust, megtettem. Egyik oldalamon a kicsi, másik oldalamon a nagy figura ült. Egyetlen villanykörte lógott az asztal közepére, ami néha-néha elkezdett pislákolni, de még így is úgy éreztem, hogy az ő árnyékuk sokkal nagyobb az enyémnél.
Senki sem szólt és én csak mereven bámultam magam elé. Tudtam, hogy néznek, de ha ők nem fognak beszélni, így azt sem tudják megmondani mit akarnak mit tegyek vagy hogyan tegyem, ami biztonság érzetett adott. Ám ez közel se jelenti, hogy valóban biztonságos, a némaság nem azonos az ártatlansággal. Hirtelen a csendben maradás és szemkontaktus kerülése nem biztonságnak, hanem gyávaságnak érződött. Lehet, ha most nem teszek valamit, örökre itt ragadok velük. Habár az elején még élveztem a csend teremtette nyugalmat, mostanra minden egyes némaságban eltöltött perc egyre kényelmetlenebb és félelmetesebb lett. A nap kezdeténél érződött higgadtságom lyukas lufiként eresztett le és tudtam, addig kell cselekednem, míg van bennem valamennyi levegő. Felnéztem. Először balra a kisgyerekhez, majd jobbra a magas alakhoz. Mind a ketten ugyanazt az egyértelmű kézjelet mutatták, azt akarták vegyem fel a kapucnim. Csak most vettem észre, hogy ugyanolyan ruhát viselek, mint ők. A kérésre megráztam a fejem és én is egyértelmű kézjeleket adtam, vegyék le a csuklyát. Nem válaszoltak, csak tovább folytatták a mutogatást. Minden bátorságom és erőmet összeszedve ma először megszólaltam. -Nem. Vegyétek le ti. – suttogtam. Abbahagyták a mutogatást. Egymásra néztek. Ötletem sincs mi futhatott át az agyukon abban a pillanatban. Talán az, hogy meri megszegni a szabályokat ez a senki, aki csak most érkezett, vagy hogy miért érzi szükségét elrontani ezt a zajtalan, konfliktus nélküli világot? Nem tudom, viszont a gyerek megértette mit akartam és felfedte az arcát. Sokkot kaptam. Én voltam, csak éppen kisgyerekként. Szürreális érzés volt kívülről látni magam, igazából ez az egész nap szürreális volt. A gyermekes pufi, piros pozsgás arc, a mindjárt teljesen kihulló tejfogak és a jellegzetes virág és édesség illat. A másik alakhoz fordultam, akiről más sejtettem ki lehet. Ő nem mutatta az arcát, de a dühét anélkül is lehetett érezni. A mini énem, szorosabban mögém bújt, ahogy mindhárman felálltunk és elléptünk az asztaltól. A gyerek énem félt és én is féltem. Mégis újra megszólaltam. -Most te jössz. – Semmi. Egyre jobban és ijesztőbben magasodott fölénk, de mi nem hátráltunk. -Ha olyan kemény vagy, mint amilyennek mutatod magad, akkor ne félj felfedni az arcod. -A hangom hallhatóan remegett, és minden egyes szó után szárazabb lett a szám. Az alak megragadta a karom, amikor egy másik hang szakította meg a csendet. -Mutasd az arcod. -A gyerek volt az. Látszott rajta, hogy megijedt, de nem mozdult és nem sírt. A fejét fönt tartotta és tűrte a kínzó csendet. Mintha megpuhult volna a magas durva alak a lágy hang hallatán. Elengedte a kezem és mereven bámulta a kiskori énemet. Lehet gondolkodás nélkül, lehet épp túlgondolásból cselekedtem ennyire váratlanul, de amíg volt rá lehetőségem gyorsan lekaptam a kapucnit a fejéről. Sejtettem, hogy én leszek az, de nem ismertem magamra. Ez nem én voltam. A sötét karikákat a szeme körül először monoklinak néztem, szájában néhány foga rohadt és a dohány és alkohol szaga miatt a hányinger kerülgetett. A kinézete nem volt ijesztő, inkább szomorú, tudva, hogy mi lett abból az édes kisgyerekből. Rekedtes hangon megszólalt. -Nem szeretem, ha beszélek. – Ezzel, mintha semmisem történt volna elindult kifele. -Várj! -szóltam utána. Megállt. -Mi történt itt és most mi történik? -kérdeztem kétségbe esetten a felnőtt énemtől. Felhúzta csuklyáját, majd hátra fordult. -Nem tudom, de ne beszélj. Ha nincs itt helyed, majd úgyis eltűnsz. -Azzal kisétált az ajtón, vele a kiskori énem, aki az ajtóból még utoljára visszaintegetett. Lefeküdtem a régi házunkban lévő ágyamra, ami még mindig ugyanott állt, ahol hagytuk és hagytam, hogy legyőzőn az álom. Remélve, hogy holnap egy jobb helyen ébredek fel, egy jobb életben, jobb döntésekkel és hangosabban, mint valaha.