A sors útja

Belülről felemésztő érzés. mintha homokba süllyednék és mintha az tenger tetején lebegnék egyszerre. Mintha egy fa alatt az árnyékban feküdnék és a táj hangjait hallgatnám. Fáradtság okozta rémálom. Feledtkezés szigete. Egy álom, mely visszarepít az időben. Mindent megváltoztató érzés. Bűntudat, félelem de egyszerre vágy és vég. Csalódás. Mintha minden csak az én fejemben létezett volna. A levelek hullanak, de én csak fekszem várom hogy a napok, hónapok és évek telljenek. Tetstem fárad, elmém gyengül, szavak rekednek torkomba, némasági fogadalom s én síromba viszem, hiába nem akarom. Félelem, viszály tenger s óceán. Mikor tör ki a dagály. Félelem, sivatag mely ellep porba tipor s tán el ás. Szél mi süvít, s hó mi ellep, növény mi rámnő, eső mi feltölt. Szívem fáj s nyelvem már zsibbad a szólni nem akarástól s félek ha felszólalok hangomat elnyomja a szégyen. Egy védő angyal temeti hangjaim mélyen a Föld bugyraiba. Víznek habjai fülemben és a tengeri kagylók hangja, de mind ez mit sem ér ha fájdalom minden szemcse min járok. Hiába van rajtam cipő ha lábam véresre töri ő, hiába van rajtam kabát ha nincs gombja s a szél kifujja, hiába van nálam esernyő ha egy részem örökké vizes lesz. S lám az isten mivel büntet akaratlan. Mit vétettem én földi teremtmény, én senki ezen a világon, mit vétettem hogy ilyen nagy súlyt helyeztél szívem közepére. Húz egyre csak lejjebb s egyre nehezebb. Testem már nyugavóra akar térni hogy nelássa mivé lesz e ország, világ s más ma. Fejem nehéz, teli rossz és feledtető emlékekkel, szemem örök sötétségbe burkolózik, orrom eldugul, számon lakat, fülem süket s kizárja e világot , hátam görnyedt a sok fájdalomtól, kezeim nem tapintanak már, lábam már nem akar futni, nem akar e földön, füvön, tengeren, homokon és égbe járni. Építs pincét és padlást de a nyugalmat se itt se ott nemtalálod. Görnyedj, ráncosodj, vakulj, süketülj meg de én téged nem segítelek. Szívem egyre lassabban dobban s visszaszámol, s hogy eljön a vég már aztsem bánom. Félj, rettegj és maradj csöndbe neked ez jut mindörökre. Vérezz, fázzál, izzadj de soha nem segítnek rajtad. Ezután ítélj, szidalmazz, gúnyolódj de már az sem segít kiélni bizalmad. Vágyakozz, imádtkozz, könyörögj, de választ soha nem kapsz viszonzásképp. Életed kezdetén sokmindenki segít utadon szülők, család, orvos, rendőr, boltos , de végül egy emberben bízhatsz ki nem halaszt mindíg időben jön, ki csenget ajtódon váratlan s ki nem szól csak bámul bután, néz rád s reád vár. Szólni csak annyit fog hogy ő a halál s biztosra vár. S az isten kérdőre von, míért e szem ha nem látsz, míért e orr ha nem érzel, míért e száj ha nem nyitod ki, míért e fül ha nem hallod meg amit kell, míért e hát ha nincs benned büszkeség, míért e láb ha nem akarsz célba érni, míért e kéz ha nem azért hogy egyengessen s míért e szív ha nemhagyod hogy érezzen. Míért e ész ha ezen nem gondolkodsz, s míért e föld ha nem munkálod, míért e levegő ha nem lélegzel. Míért hanyagoltad el amit adtam, míért nem élvezted, míért a harag vezérelt utadon s míért más taposta ki utad, mikor te is megtehetted volna. Büszke voltál ki létedre mégsem lettél senki. Soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat, szememből könnyem úgy folyhatna mint hegyből a patak, míért én míért te és míért nem más. Mindíg csak hibáztatunk, vádolunk, s soha nem tanulunk saját hibánkból, mert nem valljuk be hibáink, nem bocsátunk meg ellenségink, s nem szeretjük azt aki szeret. Nem lehetünk másé mert túl sok terhet cipelünk. Ó te érzés hagyj el engem hogy többé ne érezzem mi is vagy, ki is vagy. Ó élet oldst ki lelkem mert már elfáradtam. Fényem már fakó talán már lassan színtelen, az évek mint napok s fáj minden éjjelem. Ki volt elmult s mi volt változott. De te soha nem fogsz, míg létezek s el nem párolgok.