Szívem dobban s hogy fény kigyul, ajtómban egy lény ki kér s lassan hozzám simul, s mint karja lágya simongatja hosszú hajam ékét, könny tiporja szempilláim könnyes szemem fényét, végigurul orcám hegyén s porcelánna válva, koppan szép orcámrul a sötétség vállára.
Szerető újjával, s melegével tartja s mint tenger habnak hulláma lassan odahajtja, hajam a nyakamról oldalra suhanva selyem párnán landol s ígytovább folytatja.
Fülem felé hajol s suttogja a vágyat mit mások eltipornak és rettegve aláznak, csókkal illet nyakamon s ringat át az álmon, mily párnába mindeddig helyem nemtalálom, rémálmom elfedi s átsegít az éjjen, mit minteddig hideg kristálytiszta jégen. Óhajom teljesül s újra itt a mámor, a csodás feledtető téli éjszakáról.
