A legtöbb ember számára egy elhagyatott kúria felfedezése meglehetősen szokatlan módja lett volna a szombat délután eltöltésének, de Lilla baráti társasága a hétvégéket ilyen helyek bebarangolásával töltötte. A mai nap csupán annyiban volt rendkívüli, hogy a mostani úti céljuk egy erdő mélyén rejlett, és az autójukat a domb aljánál megszakadó földút mentén kellett hagyniuk, hogy aztán gyalog baktassanak fel a hegy tetejére. A végére már úgy érezték, hogy kiköpik a tüdejüket, de a dombtetőn szemük elé táruló látvány kárpótolta őket.
A villa valóban olyan hatást keltett, mint amit már hosszú évek óta maga mögött hagyott a világ. A valaha még fényűző épület most már csak egy terebélyes romként terpeszkedett a fák között. A vakolat helyenként lehullott a falakról, felfedve a régi téglákat. Az eső az évek alatt beszivárgott egészen a gerendákig, sötét foltokat hagyva maga után. A cserepek között mohafoltok zöldelltek.
– Tökéletes helyszín a fotózáshoz – nézett vissza Lilla a háta mögött a barátaira széles vigyorral az arcán. Szerette megörökíteni a lakatlan, pusztulásnak indult épületeket. Néhány hónappal korábban egy saját közösségimédia-fiókot is csinált az „urbexes” kirándulásainak, ami az elhagyatott helyek felderítését és dokumentálását foglalta magában. A lány értett is valamit az online imázsa építéséhez, mert hétről-hétre rohamos ütemben nőtt a követőtábora.
– Először nem ártana bejutni – mosolyodott el Máté, és megpróbálta belökni a borostyánnal benőtt kovácsoltvas-kaput. Amikor a rézműves kilincs sehogy sem engedett a nyomásnak, bosszúsan vette le róla a kezét. – Zárva – közölte a társaival.
– Ugyan – legyintett Áron –, biztosan találunk majd egy részt, ahol be tudunk menni, ha körbesétáljuk. Ez a kerítés úgy néz ki, mint ami mindjárt összedől – mutatott a telket az erdőtől elválasztó, düledező téglafalra. Lilla és Áron évfolyamtársak voltak, az egyetemen találkoztak először, és Lilla a fiúnak köszönhetően ismerte meg ezt a hobbit.
Áron jól mondta: nem kellett sokat menniük, egy-két percen belül találtak egy félig leomlott pontot a kerítésen, ahol mind a négyen könnyűszerrel be tudtak mászni. Ekkor tárult a szemük elé az udvar, amit vastagon benőtt a gaz. Még a megfakult térkő repedései alól is kíméletlenül törtek elő a kusza gyomnövények.
– Jaj – húzta el a száját Emma –, remélem, nem leszek tele kullancsokkal a nap végére – jelentette ki panaszosan. Őt nem különösebben érdekelte a kihalt helyek felkutatása, és azoktól a bonyodalmaktól is tartott, amik ezzel az elfoglaltsággal járhattak. Emma csak a társaság miatt jött velük ezekre a felfedezőutakra, mivel másik főiskolára járt, mint Lilla, a gyerekkori barátja, és hét közben szinte sosem tudtak találkozni. Magától esze ágában sem lett volna ilyen rozsda-borította, omlásveszélyes, rovaroktól hemzsegő helyekre merészkedni.
– Ugye, tudod, hogy az erdőben, amin most jöttünk keresztül, még több kullancs van? – kérdezte gúnyosan Máté. A lány elfintorodott; nem nagyon értékelte a fiú megjegyzését. Máté az óvatos természetű Emma ellentéte volt: kereste a kockázatot, vágyott az ismeretlenre, a rizikóra. Egyszerűen csak élvezte a tilosban járást, és bár az urbex többnyire nem számított kimondottan illegális tevékenységnek, de gyakran súrolta a szürke zóna határát. Így hát amikor szembejött vele a neten Lilla oldala, írt a lánynak, hogy csatlakozhatna-e a kietlen területek bejárásához.
Belőlük állt össze az a szedett-vetett csapat, ami éppen a magasra nőtt gazon át az elhanyagolt állapotú kúria felé tartott. Miután átverekedték magukat az kerten, először a főbejárattal próbálkoztak, de most sem jártak sikerrel. Kisvártatva találtak egy ablakot, amiből félig kitört az üveg. Nem volt más választásuk, ezen keresztül kellett bemászniuk, Emma rémületére. Végül ő is átjutott az éles akadályon a két fiú segítségével, bár Máté természetesen nem szalasztotta el az alkalmat, hogy kiröhögje.
Lilla még hátramaradt készíteni néhány képet az udvaron, így ő ért be utolsóként. Most, hogy belülről is meglátta a villát, elégedetten konstatálta, hogy még szebb, mint amilyennek elképzelte, persze nem a szó klasszikus értelmében. Szerette azt az összhatást, amit a régi bútorok, a lemállott felületek, és az évek alatt kialakult rendezetlenség egyvelege adott. Számára a káosz sokkal esztétikusabb volt, mint a hibátlanság.
Amint beért a tágas nappaliszobába, rögtön bele is merült a fotózásba. A hámló tapéta rétegei olyan egyedi formákat rajzoltak a falra, amiket egyetlen tervező sem tudott volna megalkotni. A hatalmas ablakokon beözönlő napfény szinte művészi megvilágítást kölcsönzött egy régi zongorának. A hangszer felett a falon egy fiatal házaspárt ábrázoló, fekete-fehér kép lógott.
Emma leült egy bársonyhuzatú fotelre a fotográfus barátnője közelében, és a helyiség két sarkából társalogtak egymással, bár Lilla időnként úgy belemélyedt a fényképezés részleteibe, hogy elvesztette a beszélgetés fonalát.
Áront elsősorban az elhagyatott helyek múltja foglalkoztatta, és az utaik során mindig az adott épület történetének a kirakósába illeszthető iratokat, képeket, leveleket keresett. Most is hamar megtalálta a dolgozószobát, és belevetette magát az íróasztalon elterülő megsárgult papírhalmaz átfésülésébe. Az itt felfedezett okmányokból megtudta, hogy egy Dr. Molnár Károly nevű ügyvéd élt itt a feleségével, akit Ilonának hívták. Látott még jogi szakkönyveket, pecsétet, színház- és operajegyeket, valamint sok évvel ezelőtti újságokat.
– Hé, találtam egy pincelejáratot! – kiáltott Máté a folyosóról, és már indult is lefelé.
– Inkább ne, az még veszélyes is lehet! – kiabált vissza Áron az ügyvéd egyik magánlevelének olvasása közben. Emma nem szólt semmit, de maximálisan egyetértett vele. Mielőtt a vakmerő fiú válaszolhatott volna, hirtelen egy csattanás hallatszott a kúria másik végéből.
– Lehet, hogy… van itt valaki?! – kiáltott fel Emma elhűlve.
– Hát persze. A kísértetek lármáznak – vágta rá Máté. – Feltétlenül szóljatok, ha találkoztok velük! – visszhangzott még az epés megjegyzése, ahogy leereszkedett a meredek lépcsőkön, a telefonja zseblámpájával világítva maga előtt.
– Nem tudom, nekem akkor is furcsa érzésem van… – mondta kételkedve a lány.
– Ne aggódj, Emma – próbálta csillapítani Lilla, még mindig a kamerája lencséjén keresztül szemlélve a nappalit. – Ha valaki lenne itt, már biztos kihívta volna a rendőrséget – érvelt.
Ettől viszonylag megnyugodott a bizonytalankodó lány. Néhány percig még szobrozott a barátnője mellett, de aztán arra jutott, hogy akár ő is elmehetne körbenézni az ódon épületben, ha már egyszer eljött ide. Végül is az nem árthat. A folyosón végigsétálva benézett a kétoldalt sorakozó szobákba. Molyrágta bútorok és elavult tárgyak tömkelege tárult a szeme elé. Odaért a legutolsó, szemközti ajtóhoz, ami félig csukva volt. Ezt vághatta be a huzat, aminek a csapódását hallották, gondolta magában.
A küszöböt átlépve kihagyott a szíve egy ütemet. A konyhaasztalnál egy hölgy ült, aki a hetvenes évei közepén járhatott. Emma döbbenten nézett körül a helyiségben. Az asztalon kenyeret és gyógyszeres-dobozt látott. A kávéfőző halkan zúgott a pulton. A csepegtetőn elmosott edények száradtak. Szegényesen ugyan, de mindenhol az élet jeleit látta.
– Ön… itt lakik? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy beljebb lépett. Az idős nő halványan mosolyogva bólintott. – Mi… mi azt hittük, hogy… – kezdte elhaló hangon.
– Hogy üres a ház? – mondta ki helyette.
– Igen – felelte a lány lesütött szemmel.
– Mondtál valamit, Emma? – kiabált Áron a folyosó közepéből nyíló dolgozószobából. A fiú továbbra is belemélyedt a kutatásba, és csak foszlányokban jutott el hozzá a lány beszéde. Áron kiáltását hallva Lilla a szeme sarkából megnézte, hogy ott van-e a barátnője a közelben. Nem látta sehol a látóterében. Ez kizökkentette annyira, hogy végre felnézzen a fényképezőgépéből, és kilépjen a nappaliból. Ő is átsétált a folyosó másik végéhez, és amikor észrevette Emmát hátulról, követte őt az ajtón át. A hölgyet meglátva elakadt a lélegzete. Lassan engedte le a kamerát, amit még mindig a kezében tartott.
A folyosóról hallott mozgolódástól felocsúdva Áron is megjelent.
– Tévedtünk…? – hitetlenkedett a döbbenet és kábultság határán egyensúlyozva.
– Én nem… nem akartam… – kezdte Lilla szégyenkezve.
– Tudom – felelte megértően az asszony.
– Dehát… ez a ház elhagyatottként volt fent a neten – magyarázta értetlenkedve Áron. Ő volt az, aki találta egy urbex-listán, mint „elhagyatott villa a hegy tetején”.
– Könnyű lakatlannak nézni egy házat, ami így néz ki, nem igaz? – tette fel szomorkásan a költői kérdést a hölgy.
– Nem vettem észre… – motyogta Áron maga elé. – Annyi mindent átnéztem, de… de fel sem merült bennem – dadogta letörten. A fiú hosszú idő után most szembesült vele először, hogy minden kutatása ellenére egy történet, amit összerakott, merőben hiányos és félbehagyott volt.
Ezzel egyidejűleg Máté még mindig a kiterjedt területű pincét járta. Egy újabb részébe érve meglátott egy villanykapcsolót. Csak megszokásból nyomta meg, hiszen tisztában volt vele, hogy egy lakatlan házban nem lesz áram. Megállt benne az ütő, amikor kigyúlt a lámpa.
– Srácok, a villany…! – rohant fel kiáltozva a lépcsőn. Egy pillanatra elhallgatott, amikor hirtelenjében nem találta a többieket. – A villany…! – kezdte újra, amint észrevette őket és odasietett hozzájuk. Az ismeretlen nőt meglátva földbe gyökerezett a lába. Most először nem volt semmilyen humoros megjegyzése. Egy darabig mindenki hallgatott.
– Mi csak körülnéztünk. Nem vittünk el semmit – szólalt meg Máté nagy sokára, zavartan nézve az idős asszonyra. Tett egy próbát az önfelmentésre, de így, hangosan kimondva egyértelművé vált még számára is, hogy mennyire gyengén hangzott ez a kibúvó. Nem kellett rosszat akarniuk vagy rongálniuk ahhoz, hogy fájdalmat okozzanak. Behatoltak valakinek az otthonába, majd a saját öncélú szórakoztatásukra használták. Ennek fényében a szándékuk kevéssé számított. Áron egy érdekfeszítő sztorit, Lilla egy tetszetős kompozíciót, Emma egy mellékes helyszínt a társasági életéhez, Máté pedig egy hóbortos kalandot látott abban, ami egy másik ember élete volt. Keserű szájízt hagyott bennük a felismerés.
A hölgy sokáig nem szólt semmit. Feszengve álltak vele szemben az asztal túloldalán.
– Tudjátok – szólalt meg, mire a fiatalok tétován felpillantottak rá –, nem ti vagytok az elsők – említette fásultan. – Már mások is jártak itt nézelődni. Ők is azt hitték, hogy nincs itt senki.
– Mi tényleg nem tudtuk… Ilona – mondta Áron legyőzötten. Az idős nő arckifejezése a neve hallatára kicsit ellágyult.
– De… miért nem költözött el? – tette fel Emma a kérdést. Az asszony elnézően rámosolygott.
– A férjemmel negyven évig éltünk itt, mielőtt meghalt – kezdett bele. – Sajnos már én sem vagyok olyan állapotban, mint régen. Rokkantnyugdíjasként nem tudom rendben tartani a telket. Eladni sincs sok esélyem. Csak elsőre látszik sokat érő ingatlannak; a lehetséges vevők a beázott tetőt, a rossz szigetelést, az elavult vezetékeket, és a többi javítást látják benne, amire vagyonokat kellene költeni. Felújítani nincs pénzem, és a költözés sem olyan könnyű, amikor az embernek már nincsenek hozzátartozói. Egyébként sem szeretném elhagyni azt a helyet, ahol leéltem egy életet… az otthonomat.
A fiatalok megilletődve hallgatták végig az asszonyt. Rövid idő alatt olyan vakfoltokat fedeztek fel a világról alkotott képükben, amiket nem is feltételeztek volna magukról.
Ilona a konyhaasztal felé intett:
– Foglaljatok helyet – mondta nekik. A társaság megszeppenve ült le az avítt székekre. A hölgy felkelt az asztaltól és előkeresett néhány bögrét a konyhaszekrényből. – Kávét? – kérdezte, miközben visszament a kávékiöntőért is.
– Emma – szólította meg Máté a lányt minden átmenet nélkül, mire az meglepetten emelte rá a tekintetét. – Végül is neked volt igazad. Nem a szellemek voltak – préselt ki magából egy félszeg mosolyt. Emma csak bólintott és engedékenyen visszamosolygott rá.
Egy pillanatnyi csend után Ilonából halk nevetés tört fel váratlanul. Megrázta a fejét, mintha még ő maga sem számított volna rá. A négy látogató vigyorogva egymásra nézett. Lassan szertefoszlott az a feszültség, ami néhány perce még szinte tapintható volt.
Lilla végignézett a konyhán. A repedezett falakon, amiket néhány órával korábban még csak hangulatos háttérnek gondolt volna a képeihez, most észrevette a vízfoltokat.
– Segíthetünk – szólalt meg hirtelen. A hölgy meglepetten nézett rá az ajánlat hallatán.
– Nem akarok a terhetekre lenni – ellenkezett, és mielőtt a lány bármit is mondhatott volna erre, folytatta: – Egyébiránt biztos vagyok benne, hogy jóravaló fiatalok vagytok, de egy ekkora ház még nektek is túl nagy falat lenne – állapította meg a fejét csóválva.
– Én besegíthetnék a ház körül – ajánlotta fel Emma. – Bevásárolni, leszedni a pókhálókat, lemosni az ablakokat… – kezdte el sorolni, ami eszébe jutott.
– Én tudok hozni embereket – vetette fel Máté. – Mármint, néhány haveromat, akikkel talán kicsit rendbe tudnánk hozni a kertet… – tette hozzá magyarázatképpen.
– A nővérem párja kőműves – ugrott be Áronnak az utóbbiak hallatára. – Nem tudom, mennyit tudna vállalni, de legalább megnézhetné, mi az, ami sürgős – fejtette ki.
– Ez kedves tőletek – mondta Ilona őszintén meghatódva –, de nem engedhetem meg magamnak – közölte lemondóan. – A munka, az anyagok… minden pénzbe kerül.
Ekkor jött el Lilla pillanata:
– Sokan megnézik a képeimet az interneten – kezdte. – Feltehetnék néhány fotót a házról, és leírhatnám mellé a helyzetet. Aki szeretne segíteni a felújításban, az adhatna hozzá kisebb összegeket – taglalta eltökélten, az idős nő viszont kétkedve nézett rá.
– Idegen emberek? – kérdezett vissza.
– Tudom, furcsán hangzik, de a neten sokan szerveznek ilyen gyűjtéseket – válaszolta a lány. – Meglepően sok ember hajlandó összefogni egy rászorulóért – tette hozzá bizakodva.
– Nem szívesen kérnék idegenektől segítséget – vonakodott az asszony.
– Senki sem lenne köteles adni – szólt közbe Áron. – De aki úgy érzi, hogy szeretne hozzájárulni, megtehetné – szögezte le tárgyilagosan. Ilona elgondolkodva forgatta a bögréjét.
– Tényleg vannak emberek, akik segítenének valakinek, akit nem is ismernek? – emelte a tekintetét a lányról a fiúra, majd vissza az előbbire. Lilla bólintott.
– Többen, mint hinné – felelte mély meggyőződéssel a hangjában.
A hölgy egy darabig csendben volt, mielőtt újra szólásra nyitotta volna a száját.
– Ha valóban úgy gondoljátok, hogy ez működhet – mondta ki végül –, akkor nem állok az utatokba – jelentette ki az arcán egy apró mosollyal.
Lilláék végül tovább maradtak, mint tervezték. A nap már alacsonyan járt, amikor még mindig a konyhaasztal körül ültek és beszélgettek. A vendégeskedésük alatt többek között azt is megtudták, hogy Ilona feketekávéja fenséges, és meglepően jó kovászos kenyeret tud sütni.
Sötétedésre értek vissza a hegy lábához. Amikor már az autóban ültek, a lány ismét elővette a fényképezőgépét, és végignézte az aznap készített felvételeket. Ugyanazok a képek voltak, de már egészen mást látott rajtuk.
