Füstszag terjengett a levegőben, és a király az erkélyre kilépve csak romokat látott mindenfelé. Görnyedt háttal állva, remegő kezekkel simított végig a régi kőkorláton, ami talán az egyetlen építményrész volt, ami nem esett áldozatul az ütközet pusztító tüzének. Viharos szemébe mély szomorúság költözött, ahogy végigtekintett a völgyben elterülő fővároson. Az ellenség támadását visszaverték ugyan, de azok csak romokat és kétségbeesett sebesülteket hagytak maguk után. Fájdalmas sírás hangjait hozta a szél, és a király arcán egy apró könnycsepp táncolt végig csöndesen.
– Istenem… – suttogta. – Kérlek, könyörülj a népemen. Kérlek hozd vissza a fiam.
A király mindig megingathatatlan hittel kormányozta országát, és sohasem kérdőjelezte meg azt, hogy minden jó az életében Isten áldása. De az ütközetben a felnőttkor küszöbén álló fia megsebesült. Napok óta öntudatlanul feküdt, és szíve olyan halkan verdesett, mint egy haldokló fiókának. A király minden percben imádkozott, de a válasz csak a nyugtalanító némaság volt. Az uralkodó életében nem volt olyan nap, amikor ne látta volna meg az apró reménysugarat. Azonban ahogy végigtekintett a haldokló városon, nem látott mást, csak homályt. A köd lassan kúszott be a házak közé, melankóliába burkolva a romokat, elfojtva a hajnali napsugarakat. A még menedéket nyújtó építményekből kilépő emberek arcát messziről ugyan nem láthatta, de görnyedt, előreesett válluk kimerültségről és reménytelenségről árulkodott. A rögtönzött kis piacra indultak, ahol alacsony áron beszerezhették a napi betevőt és a kötszert a sebesülteknek. Az utca porzott bágyadt lépteik alatt, és kezükben a kosár túl nehéznek tűnt. A király legszívesebben lerohant volna az utcára, hogy elvegye tőlük a terheiket, de nem tudta elhagyni a palotát. Minden pillanatban arra várt, hogy érkezzen a hír, hogy szeretett fia felébred. Addig szorongatta az erkély korlátját, amíg a keze kivörösödött, és vörösen csillogó vére nyomot hagyott a fehér márványos kövön.
– Uram, kérlek adj egy jelet, hogy van még remény. Hogy van még miért küzdenem. Kérlek! – könyörgött behunyt szemmel.
Válasz most sem érkezett, de ő rendületlenül állt és várt. Harag kúszott a szívébe. Próbált erős maradni, de nem értette, hogy miért engedte meg Isten ezt a csapást.
– Apuska! – hallott meg hirtelen egy édesen csilingelő kis hangot a háta mögött.
Kislánya rohant felé kinyújtott kezekkel. Fehér hálóinge felhőként libegett utána, és hirtelen édesapja karjaiba vetette magát. A király szorosan magához ölelte, és arcát belefúrta a kislány narancsillatú vörösarany fürtjeibe.
– Júliám, nagyon korán van még. Nem hozott álmot a csillagtündér ma este? – kérdezte apró mosollyal. Kislánya szeretetteli ragyogása láttán mindig öröm költözött a szívébe.
– Nem. Ma csak sötétséget hozott – felelte halkan a kis hercegnő, és befészkelte magát édesapja erős karjai közé. – Apuska, Theo fel fog ébredni az álmából? – emelte hirtelen nagy gesztenyebarna szemeit a királyra.
– Nem tudom, Kincsem. Nem tudom – válaszolta megtörten.
– Anyuska azt mondta, hogy Theo erős, és hogy Isten vigyáz rá – folytatta Julia. – De akkor Isten miért engedi, hogy a város romokban heverjen, és Bátyuska némán feküdjön?
– Júlia, jól figyelj most rám. Isten szeret. Ezen nem változtat semmi. Néha történnek rossz dolgok a világban. Nagyon rossz dolgok. Olyanok, amikre magyarázat nincsen. De ha nem lenne néha sötét, akkor talán nem látnánk a fényt sem – nézett mélyen lánya szemébe a király, és így, hogy kimondta, saját szívében is lecsillapodott a harag.
– Tudom, hogy igazad van. De most csak az éjszakát látom.
– El fog jönni a nappal, Kincsem – szorította magához az apró kislányt.
Aznap a király kilépett a városba. A gyógyítók lelkére kötötte, hogy azonnal küldessenek érte, ha a fia állapotában változás lép fel. Vele tartott felesége és kislánya is. Julia először még édesanyja kezét szorongatta, de egy idő után óvatosan előre ment, és félénken mosolyogva integetett a rongybabákkal játszó gyerekeknek. Testközelből a király még jobban érzékelte a pusztítást, és a szomorúság még nehezebb súlyként nehezedett a mellkasára. Olyan bizonytalan volt minden. Nem tudhatta, hogy fia felébred-e valaha. Nem tudhatta, hogy a főváros képes lesz-e felállni a romokból. De ahogy felnézett az égre, végre kisütött a nap. Igaz, nem volt túl erős a fénye, de a felhőkön átszűrődő sugár már egy kis örömöt csempészett a tompa város szívébe.
– Apuska, Anyuska! Ezt nézzétek! – hallotta meg a királyi pár a kis hercegnő hangját.
– Mit találtál, Kincsem? – guggolt le a kislány mellé a királyné.
A király is melléjük térdelt. és kíváncsian nézett lányára, aki apró kezeivel védett valamit a száraz talajon.
– Egy kis hóvirág – suttogta áhítattal Julia. – Még a porból is kisarjadt.
A király a felesége kezéért nyúlt. és megszorította. A kis virág aprócska volt, de magabiztosan emelkedett ki a hamu közül. Ha egy ilyen aprócska teremtmény képes arra, hogy kivirágozzon egy lehetetlen helyen, akkor ő is tehet egy lépést, hogy megpróbálja újjáépíteni az országát. Nem lesz könnyű, de ha most feladja, akkor sohasem tudja meg, hogy milyen csodálatos élet sarjadhat a romokból.
– Köszönöm, Istenem – suttogta halkan az ég felé emelve a tekintetét. Egy kósza napsugár beragyogta az arcát, és a király őszintén elmosolyodott.
