Csodaszép verőfényes nyári reggelre virradt. A pázsiton frissen ezüstlik a hajnali harmat, az ég kékje pedig üditően ragyogja be a kertvárost. Mambó és Rumba épp vidáman kergetőznek. Fülük szinte papírsárkányként lobog.
–Hallod haver, nem lazítunk kicsit?-lihegi Rumba. Mambó pedig bár bőven lett volna még benne szufla akár egész napra elegendő is, beleegyezik az ötletbe. Egy öreg diófa alatt heverednek le az előkertben, egymással összebújva. Mindig így szokták. Egyszer az egyikük feje lazul a másik hátán, máskor fordítva.
Délután, mikor az idő nagy kegyesen enyhül, s nem lángol az aszfalt, mint gőzmodonyban a feketekőszén, mindig izgatottan figyelik az utcafront történéseit. Kisgyermek koruk óta szinte elválaszthatatlanok, útjuk csupán akkor válik el, ha valamelyük megszomjazik, mint például most.
–Mambó! Mambó! Itt a srác akivel a múltkori sétánkon találkoztunk-lelkendezett a tesójáért rohanva Rumba, majd szinkronsprontben száguldottak a kerítéshez. Hiába járt ott tegnap is, úgy örültek neki, mintha tíz éve vártak volna rá.
Tudva, hogy a kerítés szűk rései miatt egyszerre csak egyikőjüket éri el, mintha hallgatólagos megegyezés lett volna köztük: ma te kapsz többet, holnap pedig megint én. Pár megértő pillantást és egy alig érezhető bólintást vetnek egymás felé, majd egyikük hátrébb húzódik, míg másikuk élvezi a simogatást. S a háttérből figyelő fivér szeméből türelem és öröm sugárzik. Nempedig irigység.
Sok ember egész életében tanulja, hogy a szeretet nem fogy el és nem is lesz kevesebb attól, hogy megosztjuk.
Mambó és Rumba kutyák. Ők ösztönösen tudják ezt. Azóta is, ha látom őket gyakran jut eszembe, hogy az emberség és testvéri szeretet gyakran négy lábon jár.