Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, akit Balázsnak hívtak, és az anyja a városban álló felhőkarcoló legmagasabb emeletébe zárt. Igazából a hercegnek nem volt sanyarú sorsa, kapott hétfogásos lakomákat, enni-inni rendesen, volt luxusszájvize is, a legjobban főző szakácsok adtak neki enni, és megvolt mindene, amit csak kívánt. De egy szabályt be kellett tartania. Senki nem látogathatta meg őt, csak a családja, és ő sem látogathatott meg senkit.
Amíg Balázs kiváló oktatásban is részesült, addig Hanna a teljesen átlagos, kissé kalandvágyó lány éppen irodalomórán ült, és a tankönyvébe firkálgatott. Éppen a népmesékről volt szó, és arról, hogy mekkora hős a szegénylegény, amikor kimenti a királylányt a toronyból. Hanna nem igazán szerette az ilyesmit, gyerekkorában annyi ilyet meséltek neki, hogy mostanra már megunta.
– De azt hallottátok már gyerek, hogy a város legmagasabb épületébe van bezárva a következő királyunk? – kérdezte a tanárnő. – Én csak mondom, úgy érdekességképpen – azzal folytatta az órát. Hanna agyában mint egy villanyt kapcsolnak fel, úgy jutott eszébe az ötlet. Még is, mi baj lehetne belőle…
Kicsengetés előtt pár percel az irodalomtanár feladta a házit.
– Tehát a feladat, gyerek. Jövő hétre írjatok egy kétoldalas fogalmazást, amiben ti írtok egy népmesét. Tehát két oldal, jövő hétre. Kellemes hétvégét – mondta a tanárnő, összepakolta a cuccait és kiment a teremből.
A királyfi pedig szintén tanult. Őt is éppen ebből a tananyagból tanították. Mégpedig arról, hogy ez butaság, ilyen nincs a valóságban, hogy a szegény emberek királylányokat mentenek tornyokból. Balázsnak átfutott az agyán egy gondolat. Mégis miért ne lehetne? De inkább nem kérdezte meg, nem szeretett volna belőle bajt.
Hanna a következő órájára pakolt elő, amikor Bogi odapattant mellé.
– Te mit csinálsz délután? – kérdezte kíváncsian pillantva Hannára.
– Még nem tudom. Szerintem megírom a házit, és segítek anyának a konyhában – felelte, miközben becsukta a szekrényét.
– Nincs kedved eljönni fagyizni? – kérdezősködött Bogi.
– Nem, köszi, szerintem még kicsit hideg van hozzá – rázta le Hanna a barátnőjét, mivel már terve volt délutánra.
Sziszegéssel nyílt ki a fotocellás ajtó Balázs lakosztályában. Az anyja lépett be. A herceg ritkán láthatta az anyukáját, de tudta, hogy állandóan figyeli.
– Szia. Remélem mindent megtanultál mára – köszöntötte. Semmi ölelés, se puszi, se semmi, csak egy rideg köszönés.
– Akár a tárgyra is térhetsz – felelte a királyfi. Már megszokta, hogy így viselkednek vele a szülei. – Vajon mi lehet? Talán az, hogy miért zártál be ide?
– Te is tudod. Az emberektől szeretnélek megvédeni. Már megbeszéltük többször is.
– Továbbra sem látom értelmét, miért volt erre szükség.
– Én viszont igen, úgyhogy ne feleselj. Azért jöttem, hogy gyere haza velem.
Hanna hazaért, levágta a táskáját az előszobában, és betrappolt a konyhába, hogy uzsonnát szerezzen magának. Farkas éhes volt, és indulás előtt még szeretett volna enni valamit. Hagyott egy cetlit az asztalon, hogy elment fagyizni Bogiékkal, és késő délután ér haza.
Miután visszazárta a lakást, átsietett a zebrán és a felhőkarcoló Tudta, hogy az ablakmosók fura sárga vízhatlan köpenyben dolgoznak, ilyet nem volt nehéz szereznie, mivel minden második boltban lehetett kapni. Gyorsan beugrott egy boltba, és vett egyet. Miután kilépett a boltból magára kapta, és továbbsietett. Amikor odaért talált az épület körül egy nyitva hagyott függőállványt. Két gomb volt rajta. Egy fel és egy le. Hanna megnyomta a felfelé gombot.
Balázs döbbenten nézett az anyjára.
– Hazaviszel? De hát az előbb mondtad…
– Az csak idáig tartott. Már elég érettnek gondollak. Gyere indulunk – azzal elindult kifelé. – Ha nem jössz, itt maradsz, de még sokáig, azt garantálom.
Nemsokára egy anyuka és egy fiú lépett ki egy mellékkijáraton, és indultak sietve tovább.
Hanna pár perc múlva felért a legfelső emeletre, és körülnézett. Aztán egyszer csak egy barna szempár meredt rá az üveg túloldaláról.