A feltételei egyszerűek voltak. Az én feltételeim szintén. Akkor miért éreztem azt, hogy valami mégsincs rendben?
Meggyőztem, hogy nem hívhat úgy, ahogy más szokott. Meggyőztem arról, hogy a barátaim maradhatnak az életemben. Meggyőztem, hogy ne keverjen bajt. Mindent elfogadott, amit mások érdekében kértem tőle. Úgy éreztem magam, mint egy szóvivő, csak éppen senki nem kért rá, hogy az legyek.
Mégis az lettem.
Bolond vagyok.
Megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataimat.
A veszekedéseken már túl vagyunk. Egy üveg boron már túl vagyunk. Egy törött poháron már túl vagyunk, és kezdhetnénk az élet új szakaszát együtt, ami rólunk szól, de mindkettőnknek kellett egy perc, mielőtt tovább lépünk.
Ha helyes lenne ez az egész, akkor nem kellene az az egy perc.
De már akkor tudtuk, hogy nem lesz helyes, amikor először megcsókolt a teraszon.
Magamat kellett volna választanom, és elmenni, de a kedvenc boromat vette, hogy ne tudjak vezetni.
Cseles.
Legalább a bor finom volt.
A kettőnk közti csendet egy autó halk hangja törte meg, majd a fényszórói bevilágítottak az ablakon.
Valaki beállt a kertbe.
Egyszerre álltunk fel az asztaltól. Én rémülten bámultam a fénybe, míg Daniel mellettem kapkodta a fejét.
-Bújj el – mondta a helyzethez képest túl halkan.
-Mi?
-Bújj el! – A tekintete rideg volt, megmozdulni sem mertem.
-Daniel, bent állok! Látja a kocsim!
-Ezért mondtam, hogy hagyd kint estére!
Igen. Mondta. Csak sosem hallgattam rá.
Nem mozdult ő sem. Mintha sokkot kapott volna, amikor az ajtó nyitódott, és a felesége meglepetten meredt rá.
Nem tudtam, mi lesz. Az agyam egy emlékbe kezdett csúsztatni. A szívem ugyanúgy vert, mint azon a napon.
Anyával mentem haza a városból, mikor kiszúrt egy ismerős autót.
Követte.
Nem kellett volna, már akkor éreztem, hogy baj lesz. A torkomban dobogott a szívem, akárcsak most. Akkor éreztem először, ahogy a félelemtől remeg a kezem. Akárcsak most.
Az az autó beállt apa irodája elé. Azt az autót apa már lent várta. Abból az autóból kiszállt egy szőke nő. Elég ronda volt. Én meg csak tizenhárom.
Apa átölelte. Úgy, ahogy csak anyát kellene ölelnie. Ekkor vette észre a mi kocsinkat, és el akart bújni.
El akart bújni.
El.
Akart.
Bújni.
A bűnösök mind bujkálnak. Különben nem lenne okuk bujkálni.
Vissza-vissza rántott a jelenbe pár kiabálás, pár kép. Érzelmileg már nem is tudom, melyik helyzetben voltam.
Olyan ismerős volt az egész. Csak a felesége nem hozta el a lányukat. A felesége volt a szőke, én meg a barna.
Apának a szeretője szőke. Anyukám barna.
Kiszálltunk a kocsiból. Tisztán emlékszem rá, hogy úgy kellett sírnom, hogy alig kaptam levegőt.
Lihegtem, kapkodtam, de csak könnyek voltak. Fel-alá járkáltam, és nem tudtam, anya mit csinál, nem tudtam, apa mit kiabál, csak azt, hogy az a nő úgy állt ott, mintha semmi rosszat nem tenne.
Így nézhettem ki én is.
Mozdulatlanra merevedett a testem, csak a padlót bámultam, ahová könnycseppek hullottak az arcomról. Pedig pont nekem nem lett volna okom sírni, de szégyelltem magam. Ugyanaz a nő lettem, aki tíz évvel ezelőtt ott állt harmadik félként, mintha nem lenne semmi gond.
